BENDEGÚZ HÍREK

A független, hiteles magyar hírforrás!

logo


Isten hozott

EGY HAJDANVOLT MIGRÁCIÓ


Jelen írás egy történelmi időket idéző esemény felidézése. Bárki által vélni vélt aktuálpolitikai analógia, ahogy azt mondani szokták, csak a „képzelet szüleménye!”








 ✽ ✽ ✽

1881 tavaszán II. Sándor cár meggyilkolása pusztító erejű pogromhullámot indított el Oroszországban. Sok zsidó Magyarországra menekült. A cár korábban sok kedvezménybe részesítette a korabeli jobbágyok helyzetéhez képest kiváltságos helyzetben levő izraelita lakosságot. Ez a kiváltságos helyzet óhatatlanul olyan szociális feszültségeket gerjesztett, amiket nem akarnak tényként kezelni, helyette előítéletekről, valami semmiből keletkező, gerjesztett antiszemitizmusról beszélnek.

Mik voltak ezek a kiváltságok? Mivel ők nem voltak röghöz kötött, a szabad költözködésüktől megfosztott jobbágyok és zsellérek, szabadon kereskedhettek. A földesurak gyakran őket bízták meg az uradalmaik irányításával, megkapták tőlük a földesúri malmok-, halastavak- és kocsmatartási jogát. A jobbágy pedig nem válogathatott, neki csakis ezeket lehetett igénybe venni. Szóval minden volt ez csak nem, mai közhasznú szóval élve, piaci verseny. De igen gyakran bérlője is lett a nemesi birtoknak. Ők béreltek olyan állami monopóliumokat is, mint a sószállítás és sóbányák, dohánytized, sőt még az egyházi tizedet is. A parasztok számára a birtok-bérbeadás volt a leggyűlöletesebb, mivel ez rendszerint gazdaságaik teljes tönkretételét jelentette. A zsidó bérlő ugyanis a legrövidebb idő alatt akarta a jobbágyokból kipréselni a birtok hasznát és a földbirtokosnak hitelezett összeget. Egy 1813-ból származó – igaz, nem teljesen megbízható forrás szerint – az alkohol előállításával és annak értékesítésével foglalkozók 61 százaléka zsidó, de Kelet-Galíciában valószínűleg még ennél is magasabb volt a számuk.

triasz-3.jpg
Ezek után azt állítani, hogy az antiszemitizmus vallási türelmetlenségben és a vele kapcsolatos előítéletekben rejlett, enyhén szólva is tudománytalan álláspont.

✽ ✽ ✽

Ennyi bevezető után nézzük a hazai történéseket. 1882. március 1-jén a Szabolcs vármegyei közgyűlés feliratot fogadott el az Oroszországból bevándorló izraeliták korlátozása céljából, melyet megküldtek az országgyűlésnek. Ezt 1882. március 20-án iktatta is a Kérelmi bizottság. Akkortájt az országgyűlés legalább látszatában, de kiszolgálta az országot. Azok felszólíthatták ilyen vagy olyan törvények meghozatalára.

Isten malmai azonban már akkor is lassan őröltek a politikában, mert, bár gyűltek a szabolcsiak kérelméhez más vármegyék közgyűléseinek csatlakozó kérelmei, május végén Istóczy Győző kormánypárti, tehát szabadelvű képviselő felszólalt a napirend tárgyában, rákérdezve a levezető elnökre, hogy ezeket a kérelmeket ugyan már mikor fogják tárgyalni?

berzeviczy_albert.jpgA Kérelmi Bizottság elnöke, Berzeviczy Albert június 7-én elmondta, hogy a kérelmezők két intézkedés megtételét kérik. Egyfelől, hogy az állampolgárság megszerzéséhez bizonyos pénzösszegnek az állam javára leendő lefizetéséhez köttessék, másfelől, aki valamely községben letelepedni óhajt, igazolja, hogy magát mások megterheltetése nélkül is fent tudja tartani.

Az első czéltalan, de felesleges is.” – közölte Berzeviczy – „Nem hihető ugyanis, hogy ezen intézkedések által a honosításból ép az olyan elemek kizáratnának, a melyeknek kizárása az ország politikai, társadalmi és közgazdászati tekinteteiből kívánatos.” A kérelem második része, szintén tárgytalanná válik, mivel azt úgy az 1879. évi L. törvénycikk, mint az 1876. évi V. törvénycikk világosan kimondja, hogy minden községnek joga van az idegenek letelepedést megtagadni, ha az illető nem igazolja, hogy a község megterhelése nélkül magát fenntartani képes. „Ennélfogva, hogy a megye kívánsága teljesüljön, csakis a fennálló törvényeket pontosan és szigorúan alkalmazni és végrehajtani kell.” – fejezte be jogi érvelését Berzeviczy Albert.

Azt azonban még hozzáfűzte, hogy hazai érdekein kívül a humanitás követelményeinek is érvényesülniük kell. Nem megengedhető, hogy az üldözötteket visszaűzni abba az országba, mely őket elüldözte. Továbbá a bebocsátás nem egyértelmű a letelepedéssel. Az igen nagy tudású, bíró és jogtudós, aki később az MTA elnöke is lett, szabadelvű politikus, aki megélte és túlélte 1919-et, abbeli aggályának adott hangot, hogy látszatát is el szeretné kerülni, „mintha bármi tekintetben solidaritásban állna azzal az áramlattal, mely azon sajnálatos vallási és fajgyűlölködést, melynek kifolyását ezen kivándorlásban is szemléljük, ide hazánkba átültetni akarja.

Ebben az időben még óriások szellemi küzdőtere is volt a parlament. Hiszen Berzeviczy után nem kisebb nagyság, mint Hermann Ottó természettudós, egy valóságos polihisztor szólalt meg, nem csak maga, hanem pártja a szélső baloldal nevében is. A kezdet kezdeteként és minden későbbi belemagyarázás elkerülése érdekében kijelenti, hogy pártjában nem csak a a függetlenség eszméje, de ott van a humanitás is, mindaz, ami egy igazi demokráciára vonatkozik. A maga nevében felveti, hogy az emberi jogok dolgában eltűri az idealizmus vádját is, semmint, hogy az intolerancia vádját vessék a szemére.

herman.jpgHerman Ottó tudományos alapossággal veti fel, hogy az ország rendeletei, amelyekre Berzeviczy hivatkozott, normális, mindennapi esetekre vonatkozik és nem egy váratlan nagy tömegű bevándorlásra: „az orosz birodalomból kiüldözött nagy tömegeknek hazánkba való esetleges beözönlése a társadalom kereteit úgy társadalmi, mint nemzetgazdasági és egészségügyi tekintetben minden esetre tetemesen megbontaná és veszélyeztetné.

Ami az egészségügyi szempontot illeti, Hermann Ottó hivatkozik arra, hogy ezek a tömegek a nagy járványok útján jönnek be. Itt bizonyára utal az 1831-es kolerajárványra, amely a lengyel felkelés leverésére küldött ázsiai orosz hadtestek útján terjedt el és érte el hazánkat is, továbbá az 1872-esre is, ami szintén a galíciai térség közelében levő Máramarosban ütötte fel először a fejét. A menekülő tömegek, bár az Egyesült Államok kijelentette, hogy befogadja őket, azonban ki is válogatja őket és csak az „ifjakat, a munkabírókat szállítja. a tehetetleneket, azokat már most is az emberi könyörre bízza.

Mert miként is gondolkozik a tömeg, mert a tömeg okoskodása mindig az, ha egy állam rossz kormányzat vagy bármi nemű más okoknál fogva nemzet gazdászati hanyatlásnak indul, akkor a tömeg ritkán a kormányzatban, hanem legtöbbször a legközelebbiben keresi az okot. A tömeg úgy fogja fel a kérdést: „én szegényedem, ki gazdagodik?” És akkor rá rohan arra, a ki az ő szeme előtt meggazdagodik. És ez egy igen nagy veszedelem, „mert ha Oroszország parasztjai most azt látják, hogy sikerült nekik 15-20 ezer embert kidobni, akkor az Oroszországban millió számra levő zsidókat csakugyan át fogják szállítani azon a határon, mely legközelebb esik, mert a siker okvetlenül fel fogja őket bátorítani.” Hermann Ottó kifejtette, hogy nem bízik abba, hogy a Lajtán túli kormányzat (értsd alatta osztrák kormány) képes legyen megakadályozni valamiféle kitörést (Galíciából) az lehetetlenség, hiszen erőszakot alkalmazni megszorult tömegekkel, ínségben levőkkel szemben igen nehéz, másfelől 5-6 koncentrált táborba is összpontosítja azokat, valamikor csak-csak el kell azokat onnan szállítani.

Itt az események ismertetését megszakítanám, hogy némiképp alátámasszam Hermann Ottó fenti érvelését. A bajok és akár legyenek azok pogromok valódi gyökerét én is szociális eredetűnek tartom. Hiszen a Dózsa-féle parasztfelkelés nem volt-e pogrom? De bizony, hogy az volt, még ha a kisebbség, ami ellen irányult, nem is faji, vallási kisebbség volt. Amit a világtörténelem során nem tudtunk megtanulni, az az, hogy egyesek mértéken felüli gazdagodása mások mértéken aluli szegényedése által lázadásokat, pogromokat fog szülni. Ha az egyes ember nem képes kordában tartani harácsoló természetét, akkor ezt az államnak kellene megtenni. S hogy miért nem teszi meg? Nos ez az örök kérdés!

Ami a társadalmi szempontot illeti – folytatta Hermann Ottó –, pedig az, hogy „e tömegeknek bizonyos határozott természetük van, t. i. annyiban, amennyiben zsidó tömegek.” Mert ismerünk mi neológokat, kik lassan beolvadnak a nemzet testébe, és ismerünk ortodoxokat, akik „még ma is a faj tisztaságát iparkodnak fenntartani (...) a mely magát a nemzettel egyáltalában azonosítani semmikép nem akarja. (…) Mert tudjuk, hogy az orthodox zsidó elem épen az által, hogy a fajtisztaságot fenntartani iparkodik, nemcsak, hanem azt szigorúan meg is őrzi s egyszersmind az átörökösödési törvény alapján megörökít bizonyos fajtulajdonságokat és sajátságokat.

tisza_kalman.jpgHermann Ottó után maga a miniszterelnök, Tisza Kálmán kért szót, aki annak a meggyőződésének adott hangot, hogy igaza volt a Kérvényi Bizottság előadójának, hogy törvényeink arra, hogy a községeket a magukat fenntartani nem tudó tömegek megrohanják, igenis kellő biztosítékot nyújt. Ne higgye senki, hogy ebben a konzervatívnak mondott békebeli időben mások voltak a politikusok. A miniszterelnök előbb ismertetett bizodalmára, azonnal közbekiabált valaki a szélsőbalról: „Vasvillával!”

Tisza ezek után még kritikának tette ki Hermann Ottót azáltal, hogy bár elismerte a „képviselő úr beszéde indokolja, a ki bármennyire – elismerem – ügyesen és parlamenti modorban taglalta a kérdést, nem tudta elkerülni azt, hogy a hazában lakó izraeliták legalább egyik része ellen – nem mondhatom ki másképp – izgató természetű nyilatkozatot ne használjon.”

Nem mindig volt szigorú pártfegyelem, talán azért sem, mert nem voltak pártlisták és a képviselők elsősorban is a választóik akaratának kellett, hogy megfeleljenek. Így hát nem csodálkozhatunk azon, hogy Dobránszky Péter kormánypárti és liberális képviselő, aki elmondása szerint nem kívánt volna e tárgyban felszólalni, most mégis szót kért, mert azt tapasztalta, hogy „olyan terrorismus alatt állunk az ily kérdések tárgyalásánál, a mely terrorismust épen az ország, épen a nemzet védelme érdekében, épen a képviselői szabadság érdekében vissza kell” utasítania. Itt valaki megint közbekiabált, hogy ez Tiszának szólt! Amit Dobránszky azonnal cáfolt: „Nem Tiszának szól, hanem azoknak, a kik terrorizálnak. (…) Úgy voltam és úgy vagyok meggyőződve, hogy képviselői szent kötelességemet teljesítettem a nemzet, a haza iránt. És ezért már is az a vád, az a gyanúsítás és támadás irányuljon a képviselő ellen, hogy ez zsidóüldözés, hogy zsidó üldöző pártnak szervezése és alakítására törekszik (…) az ily terrorizmust én kötelességem szent érzetében a legnagyobb eréllyel visszautasítom!

onody2.jpgDobránszky Péter felszólalása után következő Ónody Géza felszólalására nem térnék ki, mert az alig két hónappal korábbi, Tiszaeszlári esethez hasonló esetek tömkelegét sorolta fel és jelen írásnak ez nem témája. Egyet azonban kiemelnék, tudniillik, hogy elképzelhető, hogy ő volt az első, aki Herzl Tivadart is 14 évvel megelőzve felvetette a Palesztinába való bevándorlásuk gondolatát: „az a nézetem, hogy az orosz zsidó áramlat megakadályozására sem cordon, sem pedig egyéb óvintézkedések nem elegendők, mert ha az egy ponton nem jöhet be az országba, bejön a másikon; meggyőződésem szerint legjobb nékünk az ő részükre gondoskodni egy területről, a hová elszállíttassanak. Erre pedig az egyedüli hely Palestina, úgy is oda vágytak mindig: hadd teljesüljön tehát egyszer ábrándjaiknak arany órája.” Lehet, hogy a szélsőségesen antiszemitának elkönyvelt Ónodynak kellene, hogy emléktáblája legyen a Dohány utcai Zsidó múzeum falán?

✽ ✽ ✽

Ennyi padsorok közti küzdelem után egy nap pihenőt megérdemeltek a felek. Június 9-én Istóczy Győző szintén kormánypárti, ergo liberális képviselő következett, akinek hozzávetőlegesen egy órás felszólalását nemcsak hogy nem áll módomban minden részletre kiterjedően ismertetni, de nem is akarom. Az írásban mintegy 18 flekknyi anyag java része az ő antiszemitizmusának magyarázata, ami megint csak nem tárgya jelen írásnak.

istoczygyozo.jpgBeszédét egy visszaemlékezéssel vezette be, amelyben arról szólt, hogy Oroszországban fog a zsidókérdés leghamarabb megoldódni, mivel ott nem létezik parlamenti demokrácia, és ennek következtében a hatalomért küzdő politikusok sem pedáloznak a zsidó szavazatokért, melyek ellenszolgáltatása érdekében „saját nemzetüket a zsidóságnak kiszolgáltatják.” Szerinte ott csak egy rövid cári parancsra lesz szükség és a 3-4 milliós zsidóság kezébe fogja a vándorbotot és hihetőleg bennünket fognak szerencséltetni ezek az „israelita polgártársak", hisz mi őket tárt karokkal fogjuk fogadni, csak kegyeskednének neveiket megmagyarosítani. Ő sem gondolta volna még akkor, hogy három hónappal később ez már be is következik. „Az orosz és lengyel nép elérkezettnek látta az időt arra, hogy ama több százados társadalmi és közgazdasági békókat, a melyekbe oly tökélyre vitt raffineriával verte őt az ottani 3-4 millió főnyi zsidóság, szétzúzza s önmagának e tűrhetetlen állapotból való kiszabadítására ugyanazon eszközökhöz nyúlt, a melyeket a házát alapos tisztogatás alá vevő gazda, a házát ellepő parasitákkal szemben használni szokott.”

És míg a vidéken a megyék részéről a képviselőházhoz az ország minden részéből egész sorozata érkezett s még ezután is érkezik a szatmári feliratnak, a városok és különösen a Főváros részéről, oly magatartást követnek, mintha csak várva várnák a muszka zsidó inváziót s azok itteni megtelepedését. Ennek okát pediglen abban látta, hogy Budapest izraelita lakossága oly mértékben növekedett meg, ha „ez a számadat kezünkben lesz, akkor majd még jobban fogjuk méltányolni tudni a fővárosi képviselő-testületnek ismeretes határozatát, a mely nem más, mint a muszkaországi zsidókhoz intézett indirect meghívó a hazánkban való megtelepedésre.”

 

Az ülésnapon még nem voltak ismertek az év elején felvett népszámlálási adati. 1870-ben Pesten 39384, Budán 2554, azaz összesen: 41938 fő izraelita élt. 1881-es népszámlálás szerint Budapesten 70879 fő volt. Azaz az izraeli hitfelekezetűek lélekszáma 69%-kal nőt 10 év alatt. Eközben a római katolikusoké az 1870-es 183871 főről, az 1881-es 224981 főre emelkedett. Azaz csak 22,4%-kal.

 

 

Mint a történet szerény kommentátora jegyzem meg, hogy ezalatt Európában bizottságok keletkeztek, a melyek ezen migránsok elszállításával, ellátásával és elhelyezésével foglalkoznak, például Londonban, Parisban, Berlinben és Bécsben. A berlini bizottság arról gondoskodik, hogy azok, a kik Hamburgba vagy Brémába utaznak, útiköltséget és ottan elhelyezést nyerjenek.

 

Ónodyhoz hasonlóan, ő is, „kinek az a kétes szerencse jutott osztályrészül” arra a meggyőződésre jutott, hogy a „zsidókérdés végleges megoldásának feladata a mi napjainknak lett fenntartva.” – És Hitler még meg sem született! – felveti a menekültek Európán kívüli elhelyezését, azaz Palesztinát. Ugyanis, az orosz kormánnyal ebben a kérdésben nem lehet tárgyalni, hiszen az orosz belügyminiszter, gróf Pavel Ignatieff félhivatalos lapjában csak nem rég jelentette ki, hogy az orosz zsidók mellett esetleg felszólalni szándékozó diplomata urakat a külügyminiszter helyett a portása fogja fogadni.

Arról már nem is beszélek, hogy egy hónappal korábban, május 13-án adták ki rendeletét, az úgynevezett „Májusi törvényt”, amellyel a zsidó lakosságot szándékozott védeni. Ez az átmenetinek tekintett, de 30 évig érvénybe maradt törvény előírja, hogy a zsidóknak tilos áttelepülni a falvakba, nem lehet kiadni nekik a javukra bejegyzett jelzálogokat, bérbe adni a városokon kívüli ingatlanokat, azok kezelését és elidegenítését. Továbbá megtiltotta nekik, a keresztény ünnepeken és a vasárnapon történő üzletelést, elrendelve a keresztényeket foglalkoztató üzleteik ezeken a napokon történő bezárását.

Az Oroszországból elmenekült és az elkövetkezendő időkben menekülni szándékozó zsidóság érdekében Istóczy azt javasolta, hogy a zsidóknak, élükön a Rothschildokkal, van elég pénzük, hogy Palaestinát menekülő népük számára megszerezzék. A török kormány pedig köztudomásúlag nincsen oly bővében a pénznek, hogy pár száz s esetleg ezer millió frankot vagy forintot elutasíthatnának. De, ha „a zsidók tömeges bevándorlása ellen a lapok hírei szerint még a török kormánynál is uralkodó ellenszenv még ennyi pénzzel se lenne legyőzhető: akkor Európának joga és kötelessége is e czélból interveniálni.”

Még mint végső megoldást azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a menekülő orosz zsidókat Magyarország területén dél felé való keresztül vonulását kellő rendőri rendszabályok mellett kivitelezzék.

✽ ✽ ✽

Végre elérkezett az idő és a korabeli magyar országgyűlés egyetlen zsidó származású lipótvárosi képviselője, a kormánypárti Wahrmann Mór emelkedett szólásra. Ő szintén, ki tudja miért, de nem akart a „szőnyegen levő kérdéshez” hozzászólni. Talán szemérmességből! Minden estre már az első szavaival kijelentette, hogy az előtte szóló képviselő nyilatkozatára nem reflektál. Ugyanis, aki az „immunitás védpajzsa alatt ily szónoklatokat e házban mondhat, de jogot arra, hogy én vele szóba álljak, nem tarthat.”

wahrmann.JPGAmi ezen felszólalására késztette, az nem volt már, mint Tisza Kálmán miniszterelnök „tegnapelőtti beszédében, midőn azt mondta, hogy az orosz zsidók tömeges bevándorlását ez országba senki sem óhajtja s mint ő hiszi, a magyarországi zsidók sem óhajtják, némileg reám tekintett.” És bár neki, semmilyen megbízatása sem a magyar zsidók, sem a magyar zsidóságnak erre hivatott nem létező közege és „általában a zsidóságnak a világon semmi olyan szervezete nincs, mely nevükben fellépésre jogosíthatna fel valakit.” Wahrmann Mórt egyébként 1868-ban az Országos Izraelita Kongresszus alelnökké választotta, s ő vezette a Kongresszus küldöttségét az uralkodóhoz. Továbbá észrevételezni kell, hogy Istóczy szónoklatára nem akart reagálni, még szóba állni sem, a másik antiszemita szónoklatára reagált: „Ónody képviselő úr tartott, általános visszatetszéssel találkozott e házban.”

Ezek után a témához való szigorú ragaszkodása okán egy politikai helyzet elemzést adott, amely nem volt különb az előtte felszólaló Istóczy stílusánál:

Az orosz nép barbarismusa és vandalismusa; karöltve az ottani bureaucratia kapzsiságával és corruptiójával, mely a zsidóságnál elegendő kielégítést nem talált s melyhez hozzájárult az ottani kormány qualifikálhatatlan eljárása, kitette az ottani zsidókat a legnagyobb fosztogatásoknak, tűzzel-vassal való pusztításnak, életük fenyegetésével, úgy, hogy nagy részük, csak hogy puszta életét megmentse, onnan elmenekült.”

Ami pedig az Oroszországból tömegesen elmenekült zsidóságot érinti, arról pedig így szónokolt: „A kérdés most az, vájjon általában károsnak kell-e tartanunk idegen fajnak tömeges bevándorlását Magyarországba? Szándékosan így teszem fel a kérdést – az a renitens szélső bal itt ismét bekiabált: Mi is így tesszük föl! –, nem mondom, hogy orosz zsidók bevándorlását, hanem általában idegen elemek tömeges bevándorlását czélszerűnek, hasznosnak tartom-e Magyarországra nézve?

Nem húzom az időt, miként Wahrmann képviselő úr sem húzta és megadta saját kérdésére a v választ. Nem tartotta célszerűnek és hasznosnak a tömeges bevándorlást. Ilyen egy jobboldali, liberális politikus! Bár legyünk őszinték, hogy ő ezt kiterjesztette az orosz nihilistákra, a német szociáldemokratákra, legyen az „ír-honi” férfiakra, a szerbekre, az oláhokra – miért nem románt mond? – és a szászokra.

A következőkben egy igen liberális nézetének ad hangot, miszerint a cél, hogy „a magyar elem erősebb legyen, mint valamennyi más eleme az országnak együttvéve”, mert „még mindig nem sikerült egészen minden idegen nemzetiséget assimilálni” és „Határozottan oda kell törekednünk, hogy az assimilatio megtörténjék és mindent el kell kerülnünk, a mi ezen assimilatiót gátolja, akadályozza.”

Nem kívánom ezt a fent kifejtett liberális gondolkodást bírálat tárgyává tenni. Azt már inkább megkérdőjelezném, amint azt Wahrmann képviselő úr bátran kijelentette: „Bátran kimondhatom a nélkül, hogy azon vádnak tenném ki magamat, mintha azon szerencsétlen hitsorsosaim iránt a legnagyobb részvétet ne érezném”, de „ezeknek tömeges bevándorlását a maguk érdekében sem tartanám helyesnek. De nem tartanám azt helyesnek a magyar zsidóság érdekében sem.”

Végezetül annak a véleményének adott hangot, hogy itt Magyarországon nem lesz zsidó üldözés, mert mind mondta: „Bízom a magyar nép józanságában és igazság érzetében, mely magát nem hagyja egy könnyen félrevezetni, ámbár egyesek iparkodnak a talajt arra mindenféle ganéjtrágyával előkészíteni.”

✽ ✽ ✽

Azt hiszem, az utolsó fordulatot, már ami a ganéjtrágyát illeti, elhagyhatta volna. A délelőtti ülésen még hozzászóltak egy páran, de ezek érdemben újat már nem jelentettek a migrációt érintő témámban. Talán még csak annyit jegyeznék meg, hogy délután 3 órakor az elnök zárt ülést jelentett be, amit több képviselő kért. „Tisztelt ház! Arról értesíttettem, hogy a ház folyosóin, tehát a ház területén belől az ülés folyama alatt egy képviselő a másikat tettlegesen bántalmazta. Azt hiszem, a t. ház e tény felett, miután az a ház tekintélyét sérti, rosszallását fejezi ki. Ha nincs észrevétel, kimondom, hogy a ház, javaslatomat határozattá emeli.”

Hogy ez a tettlegesség kik között történt és mi volt, arra nézve az országgyűlési napló nem ad további tájékoztatást. Arról már a Vasárnapi Újság június 11-i száma tudósít. Ebben arról értesülhetünk, hogy a „ganéjtrágya” szófordulat miatt Istóczy Győző Wahrmann Mórtól elégtételt kért. Wahrmann bár korábban kijelentette, hogy Istóczyval nem áll szóba, azt válaszolta, hogy az ülésteremben elhangozott kijelentéseiért nem ad elégtételt és jelentette az ügyet a szabadelvű párt elnökének, Vizsolyi Gusztávnak.

 

 

Sajnos azonban még a képviselőségig jutottaknak is asszimilálódniuk kell, így aztán a párbajt nem lehetett elkerülni. Wahrmann Mór céllövő leckéket volt kénytelen venni, és ami biztos, az biztos megírta végrendeletét. A június 11-én lefolyt párbaj sem ment zavartalanul, hol egy rendőr, hol pedig az esetre kíváncsi pesti tömeg zavarta meg a feleket pisztolyaik elsütésében. Végül aztán Ercsi külterületén eldördültek a lövések, de szerencsére egyik fél sem sérült meg.

parbaj.JPG

✽ ✽ ✽

Irodalom: Képviselőházi napló, 1881. VI. kötet • 1882. május 23-június 10.

Adatbázis lekérdezés: 81. Memória használat: 3,531kb