BENDEGÚZ HÍREK

A független, hiteles magyar hírforrás!

logo


welcome.gif

Lipusz Zsolt: a Jobbik sajnálatos válságának okairól !



Az írás címének olvastán valószínűleg sokan meghökkenve kapják majd fel a fejüket, de szent meggyőződésem, hogy egy nagyon is valós, a nemzeti radikális oldal egészére kiható társadalmi problémáról lévén szó, a struccpolitika továbbfolytatása ez esetben  életveszélyes, ezért e krízisről az elvárható és köteles őszinteséggel még kellő időben írnunk, illetve vitáznunk kell. Amíg nem lesz már visszahozhatatlanul későn. 
Egy metaforikus példázattal élve: a Jobbik helyzete hasonlatos azon páréhoz, akik egy ideje már megromlott házasságban élnek, ám erről nem akarnak vagy nem mernek tudomást venni, s a külvilág, a család, a baráti kör felé a harmonikus, idillikus család csalfa és önáltató szerepét játsszák el.
S amit őszinte dialógussal megfelelő időben és körülmények között még rendezni lehetett volna, az idő múlásával végérvényesen és helyrehozhatatlanul elrontják, újabb konfliktusokat gerjesztve, s végül már csak a válás marad mint egyetlen lehetséges gyógyír. 
 
Természetesen dolgozatomban nem törekszem arra, hogy teljes, a válság minden egyes részmozzanatát feltáró elemzést adjak, csupán a legnyilvánvalóbb, s általam a legaggasztóbbaknak tartott negatív jelenségekre kívánom a figyelmet – ismét hangsúlyozottan – még kellő időben felhívni. 
A bajok voltaképpen már a 2009-es EP-választások, de különösen a következő évi hazai, országgyűlési voksolások időszakában artikulálódtak, s jól érzékelhetőek voltak, ám ekkoriban a rajongótábor euforikus lelkesedése, s a várakozáson felüli választási végeredmények még ideig-óráig álcázták a bajt.
S legalábbis Illyés Bartókja óta tudjuk, hogy “növeli, ki elfödi a bajt”. 
Az említett időszakban – miként a jéghegy csúcsa – csupán a párt katasztrofális személyi politikája volt egyértelműen érzékelhető a beavatottak számára. 
Mindenféle személyeskedés nélkül, arról van szó, hogy – akár a többi, a Jobbik által teljes joggal kritizált párt esetében – a nemzeti radikálisoknál is a belső baráti-ismeretségi kör primátusa alapján történt az országos és megyei listák összeállítása, ennek pedig katasztrofális következménye – teljesen nyilvánvalóan látszik azóta a parlamenti munka minőségében is – az lett, hogy egyrészt semmiféle gyakorlati-szakmai élettapasztalattal sem rendelkező ifjoncok, másrészt kivénhedt kommunisták kerültek nagy számban az országos lista biztos befutó helyeire. 
 
S ezt a tényt nem feledteti, hogy szakmailag és morális értelemben egyaránt kiváló és rátermett politikusok a leggyakoribb felszólalók a Jobbik-frakcióban. 
Egyszóval, nagyarányú kontraszelekció ment végbe a párt soraiban. 
A legszerényebb számításaink szerint is legalább tucatnyi olyan képviselő ül ma a parlamentben, akiknek egy komoly, nemzeti radikális párt országos vezető grémiumaiban semmiféle keresnivalója nincs, illetve nem kellene lennie. 
A káderpolitikához járult a teljesen elhibázott kampányfilozófia és-stratégia, melyről már sokan és sok alkalommal írtak, ezért itt, ezen írás keretében most erre nem térnék ki.
 
Csupán annyit, hogy  2010 áprilisában, az akkori belpolitikai viszonyok között a 20 százalék teljesen reális lehetőség volt, nem véletlenül volt meglehetős csalódás a második fordulót követően a Villányi úti pártközpontban. 
A parlamentbe jutással, ami egyet jelentett a korábban – teljes joggal – kritizált politikai elit soraiba való betagozódással is, a Jobbik feldolgozhatatlan dilemma elé került: 2010 előtt a párt – többek között és főként – annak köszönhette rohamos népszerűség- és szavazótábor-növekedését, hogy reális, és  mind jogi, mind morális értelemben helytálló, éles elitellenes kritikát fogalmazott meg (“húsz évet a húsz évért”). 
 
A hatalom berkein belülre kerülve igazából e tekintetben nem tudott használható stratégiát, s pragmatikus, napi cselekvési metódust kialakítani. 
A “kinn is vagyok, benn is vagyok” koncepció alkalmazása ez esetben teljesen kontraproduktív és önveszélyes. 
Ezzel szoros összefüggésben a Jobbik – saját öndefiníciójaként és a parlamenti matematika, illetve logika szabályai szerint is – valójában ellenzéki pártként is afféle virtuális senki földjére került. 
 
Az MSZP-vel (de az LMP-vel szintúgy) szemben még a látszatát is el kell kerülnie annak, hogy közös platformra kerüljenek, mert ez a biztos politikai halált jelentené számára, továbbá az elkerülhetetlen 2014-es parlamenti kiesést. 
A Fidesszel szembeni oppozíció pedig azért problematikus, mert a kormánypárt számos olyan javaslattal, intézkedéscsomaggal állott elő – most ne menjünk bele a “tyúk, avagy a tojás volt-e előbb” terméketlen, sehová sem vezető vitájába, hiszen vannak olyan programpontok, amelyeket a Jobbik, s vannak olyanok, melyeket a Fidesz fogalmazott meg és vetett fel hamarabb -, amelyet a Jobbik maga is helyeselt, mi több a törvényhozásban meg is szavazott. 
Az eddigiekben a kormánypárti törvényjavaslatok mintegy kétharmadát. 
Márpedig teljes joggal vetődik fel az egyszerű, politológiával és egyéb, ez irányú szaktudományokkal, illetve ideológiai kérdésekkel nem foglalkozó választópolgárban, hogy miféle létjogosultsága van annak az ellenzéki politikai erőnek, amely a kormánypárti törvényjavaslatok minősített többségét megszavazza? 
 
Szintén további súlyos probléma, hogy immár parlamenti pártként a Jobbik saját korábbi ultraradikálisaival – a Ház és a hivatalos politika írott és íratlan  játékszabályaihoz szükségképpen kisebb-nagyobb mértékben idomulva – egyszerűen nem tud mit kezdeni. 
Jelesül a Magyar Gárda és holdudvarába tartozó nemzeti csoportok és szerveződések egyszerűen “eltűntek” az utóbbi időben a hazai közéletből és a Jobbik közeléből, noha a választásokon voksok tízezreit hozták Vona Gábor pártjának.
 
Diplomatikusan – bár egyre ritkuló időközönként – ugyan elhangzanak a Jobbik-vezetés részéről hangzatos, ám semmitmondó nyilatkozatok a két szervezet közötti változatlan jó viszonyról, valójában a kendőzetlen valóság az, hogy a Jobbik rég “leírta” a gárdát. 
Gesztusértékű, egyben szavazatszám-növelő lépés lett volna továbbá Budaházy György országos listára történő felhelyezése (például valamelyik ex-kommunistát elejtve) is ahelyett, hogy egyéniben próbálták elindítani, egyébként teljesen komolytalanul, hiszen a központi vezetés is tisztában volt vele, hogy országos szinten egyéni választókerületből a Jobbik senkit sem fog tudni bejuttatni az országgyűlésbe. 
 
Másképpen ezt csak a begőzölt fanatikus rajongók (Kemény Zsigmond óta tudjuk, milyen veszedelmes társadalmi jelenség a “rajongás”) vagy a politikai analfabéták gondolhatták csupán. 
A legtragikusabb, s 2014-ben nagyon válságos politikai szituációt eredményezhető problémája azonban a Jobbiknak az, hogy katasztrofális szürkeállomány-deficittel küzd. 
A Fidesszel, illetve még az MSZP-vel összevetve is – amely pártok óriási értelmiségi és szakértői háttérbázissal rendelkeznek – a Jobbiknak gyakorlatilag nincsen ilyen intellektuális holdudvara, amely már a közeljövőben, de különösen a soron következő választásokon  alaposan visszaüthet, illetve megbosszulhatja magát. 
 
Kifejezetten “profik” voltak a párt országos és megyei szintű vezetői abban, hogy azokat, a szabadidejüket és energiáikat önzetlenül a nemzeti radikalizmus ügyének szentelő régi harcosaikat holmi homo novus karrieristák kedvéért eltávolítsák a párt közeléből, akik sokat lendíthettek volna tudásukkal és tehetségükkel a Jobbik választási szavazat-maximálásának ügyén. 
Ehelyett ezek vagy elmentek maguktól, vagy kirúgták őket. 
Országosan, sajnos számtalan példa említhető erre. 
No persze a már nem is olyan messze lévő új választási kampányban nem lehet majd szakmailag, politikailag és retorikailag képzetlen jelöltekkel, véleményformálókkal és frontemberekkel a széles választóközönség elé kiállni katasztrofális választási következmények nélkül. 
 
2010 szerencsés politikai konstellációja aligha ismétlődik meg mégegyszer. 
A parlamentbe jutás következményeként, valamint az értelmiségi támogatók hiányának köszönhetően a Jobbik gyakorlatilag elveszítette kapcsolatát a tömegekkel, a támogatói körrel, a “talpasokkal”.
Ebből a szempontból igen tanulságos volt – bár sajnos, miként az várható volt, visszhangtalanul és következmények nélkül maradt – a Kuruc.infón néhány hónapja, a Hitler Mein Kampfja alapján közölt jobbikos eszmefuttatás, amely nagyon helyesen arra figyelmeztette – történelmi tapasztalatok alapján – a párt vezetőit, hogy amennyiben elhanyagolják az utcát, a tömegdemonstrációkat, s kizárólag a parlamenti munkára koncentrálnak, úgy tömegbázisuk vészesen csökkenni fog, végső soron kieshetnek négy év után a parlamentből. 
A helyzet valóban nem túl reménykeltő. 
Egyetlen konkrét példát említve. 
A néhány évvel ezelőtt a Jobbik országos vezérkara részéről modellértékűként emlegetett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezet, s azon belül a 120 ezres megyeszékhely, Nyíregyháza jobbikos sejtje afféle tetszhalotti állapotban létezik. 
Formailag és látszatra ugyan él és működik, valójában a dezorientáltság, alkalmatlan vezetők által hozott döntések, koncepciótlanság jellemzi a Jobbik itteni csoportjának tevékenységét. 
Sajnálatosan jellemző, hogy a párt megyei terjesztésű lapja – a legszervesebb összefüggésben a fentebb már említett krónikus szürkeállomány-hiánnyal -, a Szebb Jövő ma már csupán tipográfiai és nyomdatechnikai értelemben tekinthető hírlapnak. 
Szakmai, publicisztikai szempontból egyáltalán nem az, valójában egyszerű politikai szórólap, brossúra. 
Nincsenek benne állandó rovatok, nincs egyetlen vezérpublicistája, nincsenek vezércikkek és elemző, tényfeltáró írások, ehelyett kap a mélyen tisztelt olvasó jobbikos közleményeket és a Barikádról, illetve a Jobbik országos honlapjáról átvett rövidebb írásokat. 
Nyilvánvaló, hogy ily módon nem lehet a potenciális és reménybeli voksolókra hatni, őket meggyőzni, sőt még azon szavazótábor jelentős részét is elveszíti a nemzeti radikális oldal, amely korábban lelkes jobbikos támogató volt. 
A negatív jelenségek, sajnos még hosszasan sorolhatók lennének, úgy vélem azonban, hogy írásomban a legégetőbb, s a majdan legsúlyosabb gondokat okozó kardinális gondokat  vázlatosan sikerült csokorba gyűjtenem. 
Szent meggyőződésem, hogy e problémákat szőnyeg alá söpörni, s létezésükről nem venni tudomást – Talleyrand szavaival – nem csupán bűn, több annál: hiba.
Amennyiben a Jobbik el akarja kerülni a MIÉP végzetesnek bizonyult hajótörését, úgy a huszonnegyedik órában van ahhoz, hogy tisztázó, őszinte dialógusokat és vitákat lebonyolítva – még ha ezek olykor fájdalmasak is az érintettek számára – megerősödve, valamint megújulva kerüljön ki e csapdahelyzetből, mert egy tiszta, nemzeti radikális erőre talán nagyobb szüksége van ma hazánknak és nemzetközösségünknek, mint valaha. 
Roppant tragikus és az összmagyarság számára végzetes lenne, ha a tradicionális értékelveket valló jobboldali radikalizmus zászlóshajói egy évtizeden belül immár másodszor futnának zátonyra.
 
Lipusz Zsolt 
történelemtanár
levaigyorgy.info
Adatbázis lekérdezés: 89. Memória használat: 3,457kb