Rendre „megelőznek”

Forrás: Jövőnk.info

“Óh, azok a titokzatos, csodálatos szabadkőművesek!

Mindenki/bárki beszélhet róluk, de senki sem tudja, kik azok és mit csinálnak. Mert a legnagyobb titok – ugyebár -, hogy kik is azok, kik is ők, mit csinálnak, és miért teszik, amit tesznek, ha egyszer hivatalosan nem is léteznek…

Először a címről

A cím legalábbis egy „tripla” paradoxon. Legfőképpen a „hivatalos” mainstream álláspont szerint – még „az ellenkezője sem” igaz…

Nos, nézzük, mi minden miatt nem lehet valós a választott cím!

1. Magyarországon nem történt rendszerváltás. Csak „papíron”.

2. A szabadkőművesek vagy nem is léteznek, vagy ha mégis – a po litikával nem foglalkoznak. (Ezt ők deklarálják magukról.)

3. A meg sem történt rendszerváltást tehát nem csinálhatták a nem is létező, vagy a politikával „hivatalból nem foglalkozó” szabadkőművesek. Csak valaki más(ok), vagy senki…

De mégis, valami azt súgja – a témához ez lesz a legjobb cím.

Miért éppen én?

Kérdésként felmerülhet a nyájas olvasóban: miért épp én írom ezt a tanulmányt, meg aztán az is: miért épp most? Nos, azért én írom, mert összefogóan én rendelkezem a mindennek megírásához szük séges és elégséges ismeretekkel. Igen. Kiválasztottként arra az ön ként vállalt szenvedésre, amit a mindezen ismeretek megszerzése jelentett az elmúlt 20 év során. Nem állítom, hogy csak én volnék tisztában ezekkel a tényekkel, s azt sem állítom, hogy a megérzé seimmel nincsenek „megverve” rajtam kívül még legalább százan, magyarok. Csak annyit állítok, hogy aki mindezt sejti/tudja, an nak egyrészt kötelessége, másrészt felelőssége is mindezt megírni. A többi tulajdonképpen jön, szinte önmagától… A legszebben ezt Drá bik János, atyai jóbarátom fejezte ki: „Amit te, László, meg írsz, azt sokan mások is tudják, látják. De nem írják meg, mert a leleplezésnek, a valóságfeltárásnak is vannak írott/ íratlan (kötelező) szabályai, amelyeket a mainstream újság í rók hallgatólagosan elfogadnak, és be is tartanak. Te azon ban fittyet hánysz ezeknek a szabályoknak és megírod, amit igaznak gondolsz. Ennyivel több, amit írsz, a publi cisz tiká nál.”

Miért épp most?

Mert most van itt az ideje.

Korábban még túl korai lett volna. Korábban még alig ér tet ték vol na néhányan, ha mindezt megírom; az olvasók túlnyomó többsége talán szimpla agyrémnek minő sítette volna mondanivalóm lé nye gét. Nem jó érzés, ha az embert úton-útfélen „bolond”-nak né zik; – ha csak kevesen adnak hitelt a szavaimnak, a következteté se im nek. A személyem persze nem több, csak egy hiteles tanú. Ko rábban egy részt feleslegesen „áldoztam vol na fel” magamat a sem mi oltá rán, nem értek még meg bizonyos fel tételek. Az igazság ki fejtésének – és a háztetőkről hirdetésének! – is súlyos elő fel tételei van nak. Mostanra – bár rettenetes árat fizetve, de – „felnőtt” a tár sa dal­om egésze is ar ra, hogy szembenézzen a szomorú valósággal. Ha túl korán tartod a tükröt valaki elé, szükségtelenül vad dolgok történhetnek. Esetleg megölnek, vagy a bírált személy lesz „öngyil kos”; – netán tán, mint már annyiszor, az éretlen társadalom egé sze sodródik egy öngyilkos forradalom ba, ami az értel metlen halál – az „EUtanázia” – egyfajta kollektív változata. Ma már lényegében nincsenek ilyen veszélyek; már a kardfogú tigrisek is papírtigris ként utálják saját magukat is, a nagy többség pedig olthatatlanul szomjazik az igazság megismerésére. Várnunk sincs már mire – a globális vagy nemzeti csodára, Csaba királyfira, a valódi rendszer­váltásra, a sültgalambra, mire? A „király” immár meztelen. Nincs értelme tovább várni, sem titkolózni, mert maga a végcél savanyú.

A titkos zsenik magukra vakolták, ránkfalazták a nagyvilágot…

Kettős időrend

Senki nem születik „titkos tudással” a zsebében. Viszonylag korán eldől, hogy te is beállsz-e kórusban üvölteni a farkasok közé, vagy megmaradsz „magányos farkasnak”, ami egy kegyetlenül perdöntő lépés, visszavonhatatlan választás. Ha elfogadod a világ farkastör vényeit, úgy „a jég hátán” is megélhetsz; a REND mindig segíteni fog „az Özvegy Fián”. Hogyha a REND szabályos kis téglája, épí tő koc kája, fogaskereke vagy, a dolgok mindig megoldódnak majd va lahogy; a problémák elhárulnak, a mókuskerék pedig forog to vább. De ha „ellenszegülsz” – Isten irgalmazzon neked. Irgalmazni fog – de nem ezen a világon. Mert ez a világ a REND világa. Mind ezek miatt is kétfajta valóságos időrend létezik. Az egyik az objek tív időrend, amely a titkos, de valóságos történések – melyeknek semmi közük nincs semmilyen „hivatalos” narratívához – elvileg felismerhető, de a történelmi jelenben gyakorlatilag felismerhetet len egymás u tánja; a másik a szubjektív időrended, amelyben te csak fokozatosan ismered fel, hogy mik is a valós történések, azok milyen valós múltban is gyökereznek, és végül, a valós trend kvázi meghosszabbításával előre meglátod, felismered, hogy mi is fog a jö vőben tör ténni, mert hát a történelem kényszerpályán mozog, a történései előre kódoltak. Nem volt ez mindig így! Engels ősmaj má ból akár még ember is lehetett volna, ha Hiram Abif nem hal mártírhalált a Salamon templománál… Ám amióta ez a ször­nyű tragé di a megtörtént, nincs mit tenni. A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel met csi nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya nánt. És ne ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö ze nincs az igazsághoz. A titkolózás legfőbb célja, hogy ne de rülhessen ki, mi, miért fog megtörténni. Ezért titok, hogy kik azok, akik a titkok évezredes selyemfonalát gombolyítják. Nehogy valaki felgöngyölje Ariadné fonalát. Nos, tehát: vagy beállsz hamis történelemgyártónak, vagy nekiállsz és felgöngyölíted az egészet… „A világ a titok által létezik.” (Idézet: a Széfer ha-Zóhárból, ami a zsidó Kab ba lában a Fény Könyve.)

Nem lesz egyszerű.

Sokat gondolkoztam, hogy az objektív, vagy a szubjektív időrendet kövessem-e. Egyszerűbb lenne az objektív időrendet követnem, de az efféle pöffeszkedő „igazságfeltárás” legnagyobb kockázata, hogy az író olybá’ tűnik fel, mintha ő találta volna fel a melegvizet. Pe dig „feltalálásról” szó sincs, maximum már-már „beteges” tisztes­ségről. Úgy döntöttem: sokkal életszerűbb, hitelesebb, hogyha vé gigkövetem – velem hogyan tör tént. Menet közben a ráébredés.

A kiszolgálás tatarozás közben is zavartalan…

Coming out

Amint már nem függtem annyira a napi pénzkeresés borzalmaitól, egyre növekvő „szabad időmben” mind többet olvastam, csak fon tos könyveket; aztán elkezdtem „körülnézni” a politikában, mert é reztem, hogy „valami nincs rendjén”. Korábbi munkahelyeimen már sok olyan munkatársat, ismeretséget szereztem, akik/ame lyek később az országos politikai életben is „visszaköszöntek”. Dr. Sztojanovics Iván barátom – akkor még közlekedési helyettes ál lam titkár – a leköszönő miniszterhez (1994-1995.), majd független országgyűlési képviselőhöz, Dr. Schamschula Györgyhöz ajánlott. Sokat beszélgettünk budapesti V. kerületi irodájában, de Ivántól sem szakad­tam el. Éreztem, hogy a „rendszerváltással” valami baj van; emellett a Horn-érával – akkor még csak informálisan – újra visszatérni látszott a kommunizmus. Mivel fokozatosan mindenről kialakult a saját kritikai állásfoglalásom, elkezdtem rendszeresen ír ni, hogy hangot adjak ellenérzéseimnek, „felfedezéseimnek”, vé le­ményemnek – és hogy reményeim szerint megváltoztassam a vi lágot. Akkor még hittem benne – lehetett hinni benne -, hogy csak múló kisiklásról van szó, ami helyrehozható. Első átfogó politikai pub licisztikáim Schamschula György barátom személyes ajánlá sá ra jelentek meg Bencsik András lapjában, a De mokratában. Ben csik helyettese, Seszták Ágnes gyakran fogadott virágos jókedvvel, amikor egyik-másik cikkemet vittem be a szerkesztőségbe, disken.

Egyszer ekként „adomázott”: „No, mit hoztál, Lacikám; hogyan lesz a zsidóból kereszténydemokrata?” Akkor persze – mint kezdő pub licista – még megrökönyöd tem ezen a profán kiszóláson: miért is ne lehetne? Évek kel később megértettem, hogy a szólás közvetlen tapasztaláson alapuló, mély népi bölcsességet takar.

Mivel 1995-ben „ki is léptem a szervezett társasági üzleti életből”; mint egyéni vállalkozó, menedzsment tanácsadó lettem. 1997-ben állásajánlatot kaptam Dr. Schamschula György közvetítésével; így Peták István, a részvénytársasággá alakult Magyar Televízió első elnöké nek főtanácsadójaként, hamarost „selfmade média-köz­sze replővé” is avanzsáltam. A közvetítő jóbarátja Dr. Skultéty Sán dor, az MTV főigazgatója, vezető jogtanácsosa volt. Ebben a politi kai és média szempontból egyaránt „sűrű” időszakban a Demokra ta, az Új Magyarország és az Új Idők lapokban publikál tam, újpes ti képviselőjelöltje voltam a Független Kisgazdapártnak, valamint ki terjedt politikai levelezést folytattam Sándor András író-publi cis ta barátommal, ami a jövőmet illetően is alapvető szellemi épülé semre szol gált. Mindemellett állandó tanácsadója voltam Varga Mi hálynak, a Fidesz gazdasági kabinetfőnökének, államadósság, privatizáció és állami költségvetési ügyekben, egészen az 1998. évi választásokig. Amikor Sándor András 1997-ben, 74 éves korában, szívinfarktusban meghalt – új globális ismereteimmel, megkezdett dol gaimmal teljesen magamra maradtam. Halála előtt pár hónap pal, egy bükki kirándulásunk alkalmával átadott nekem egy cé dulát, amelyet olvasatlanul tettem el a farmernadrágom zsebébe. András már nem élt, amikor egy nagymosást követően a cédula előkerült. Ez állt rajta: „Ha többet akarsz tudni a való világról, keresd fel Vass Csabát, és kérd el, olvasd el a Világállamról szóló tanulmányát.” Később ez meg is történt, de menjünk sorjában…

Nevek – baljós előjelek

Aki valamelyest érti a politikai csíziót, és figyelmesen átrágta ma gát az iménti történéseken, sőt a különböző összefüggésekben fel sorolt – engem segítő, ajánló – neveket is megjegyezte, annak nyil ván feltűnt, hogy az én történetemben egy csomó (képtelen) para doxon rejlik, amelyeknek, mint korai hóvirágoknak, sajnos ki kell nyílniuk, meg kell fagyniuk, majd lekonyult fejjel meg kell vár ni uk, amíg egy-egy kevésbé óvatlan/szertelen társuk el nem találja majd a kedvező helyet és időpontot, amikor virágozni már tényleg érdemes. Inkompatibilis személyek, szerveződések és események fe szülnek a mélyben – egymásnak -, amiből az össze nem illők ha mar kirostálódnak. Hogy’ lehet valaki a Demokrata írója, ha a ba rátja Sándor András, aki – Csurkával – az MDF alapító tagja? Sőt, hogyan lehet valakiből kisgazdapárti képviselőjelölt, miközben – Or bán Viktor révén – a Fidesz szakértője? De főként: hogyan lehet valaki a Nemzeti Szövetség tagja, Schamschula barátja, hogyha a minimum rózsaszínű Peták István elnöki főtanácsadója? Az illető talán őrült, talán többszörös ügynök – hihetnénk -; de semmiképp nem hétköznapi figura, annyi szent. Aztán ki is tört az égzengés…

Az igazság balekbajnoka

Mint már mondottam volt: a szálak oldója, kötője és legfőbb bogo zó ja Dr. Skul téty Sándor volt; olyan ember, akinek személye élő bi zonyíték volt arra nézve, hogy teljesen értelmetlen és alaptalan az embereket jobb-és baloldaliakra szortírozni. Ezen a ponton kény telen vagyok a szubjektív időrendből átlépni az „objektív” időrend­be, különben – önökkel, olvasóimmal együtt – én is elveszítem Ari adné fonalát. Nos, Sanyi – az én Sanyim! – rendkívüli személyiség volt, minden tekintetben. Olyasvalaki, aki ha nincs, ki kellene ta lálni. Petákkal együtt – két főnököm a Magyar Televízióban – gya kori vendégek voltak a kertünkben, ahol épp nyár volt, 1997. for ró, tékozló nya ra. Vidáman ettük a termésünkből feleségem sütöt te meggyes süteményt, és az elhangzott beszélgetések súlyos kö vet kezményekkel jártak, legfőképpen énrám nézve. Munkaköri fel adatként kaptam, hogy Peták elnök takarékossági intézkedéseit a látámasztandó, vizsgáljam felül az MTV Rt. valamennyi vállalko zá si és produkciós szerződését – nagyjából ezerszer 10-20 oldalnyi üzleti, jogi és pénzügyi trükköt -, hogy végre kiderülhessen: kik, mi lyen mód szerekkel, milyen nagyságrendben „lopják ki” az ál lam (az előfizetők) pénzét a Magyar Televízióból, évek óta. Emellett új szabályzatokat, elnöki utasításokat is alkottunk, hogy folyamatosan betömjük „a hajó” szivárgó eresztékeit. Vizsgálati e redményeimet 50 db folytatólagos jelentés tartalmazta, melyek új­szerűsége nagyjából mindenkit kiakasztott. Tekintve, hogy a meg előző évtizedekben a Szabadság téren dolgozó művész hölgyek és urak – tisztelet a kivételnek – olyan elszámolási rendszert vívtak ki maguknak, amelyben mindenfajta költség-felülvizsgálat tabu volt, illetve már a gondolat is szentségtörésnek számított volna; nem is dolgozott a produkciós területen soha egyetlen közgazdász sem. A legmagasabb rendű üzemgazdászi feladat a ráfordítások utólagos összevadászása volt – lett volna -, amit nagyképűen utókalkulá ció nak csúfoltak, de eredményeket nem tudtak felmutatni. Tulaj donképpen – a gengszterváltás után 6-7 évvel – zseniálisan „go­nosz” ötlet volt személyemben egy vérbeli közgazdászt re á szabadítani az MTV Rt. nevű gebines pénzmosó szentélyre; s hogy ilyen ötlet megfoganhatott Schamschulában, Skultétyben és Pe tákban egyszerre, abban előbbi jobboldalisága, középső kétku la csos sága és utóbbi – megszorult helyzetében érthető – befolyá­solhatósága, illetve a kétkulacsosság felé való jelentős „elhajlása” egyaránt fontos szerepet játszott. Miután engem – viszonylag jó fi zetéssel, de minden védőfelszerelés, vagy jótanács nélkül – bee resz tettek, mint egyszeri őszinte közgazdászt a porcelánboltba, le ültek „malmozni”, és várták a „kedvező” híreket. De egy plasztikus hasonlattal is megvilágítom a kialakult helyzetet. Mivel Skultéty és Schamschula is, a szó szoros értelmében is, „nagyvad-vadá szok” voltak – szabad idejükben disznóra, szarvasra mentek -, kis túlzással állítható, hogy számukra én voltam az ideális hajtó, míg ők a gondosan megépített, kényelmes magaslesen ücsörögtek, ki biztosított so rozatlövő ismétlőfegyverrel a kezükben. A közel-távol biztonságában pedig a mindig tanácstalan Peták elnök ácsorgott, mint bizonytalan hitehagyó, aki nagy naívul az MDF-FIDESZ tan dem felé ka­csin gató kriptokommunista szociálde mokratát alakí tot ta, s kíváncsi an leste a fejleményeket, nem is sejtve, hogy épp a saját fellegvárát dönti romba, pontosabban maga alatt vágja a fát. Az ősi törzsi ösztönök összefonódó ereje minden kötelező óvatos sá got félresöpört.

Carmen megérezte

Némi szakmai előzmények ismertetése után tehát kilépek a szub jektív időrendből, és egy „kicsit rásegítek” – ki is volt az én Sa nyim; mert nem az volt, akinek látszott. „Nem az vagyok, akinek látszom, de jó.” – mondta feleségemnek, akinek ezoterikus megér zéseit Carmen, a sűrű fekete skótjuhász szukánk is megerősítette, mert mindig Sanyi széke mögött ólálkodott, tettre készen, mintha csak őszinte önvallomásra akarná késztetni az én kettős rendelte té sű főnök-barátomat, aki mondta is sűrűn: „Hamis a kutyád!” – De mégsem tartottak egymástól különösebben, csak úgy 2 méter tá volságot. Nos, én teljesen gya nút lanul „rajongtam” a Sanyiért, aki hez hasonlítható barátom azelőtt soha nem volt. Nagyvonalú ó vatlanságomban még az sem zavart, mikor már bizonyos tényeket is hallottam felőle. Peták azt mondta róla: „A Sanyi nekem csak úgy van.” (Mint „földiek”, régről ismerték egymást.) Sanyi kétlaki volt, vagyis hivatalos beosztása mellett volt neki egy nem ugyanott hivatalos. Népnemzetinek mutatta magát – talán szíve mélyén az is volt -, ugyanakkor tősgyökeres „szociáldemokrata” gyökerekkel rendelkezett és akkor még finom voltam. Ismereteim szerint ő volt a Nagy Imre újratemetés biztonsági főmegbízottja –; lehet, hogy a konkrét elnevezés nem stimmel, de amit hallottam, tudok, azt én nem aktákból tudom. Édesapja TSZ-elnök volt Szolnokon, leány testvére Király B. Izabella. Ami a nem jogászi karrierjét illeti: tudo másom szerint a „rendszerváltás” – amit ő nemes egyszerűséggel „ügynök-rendszerváltásnak” nevezett – után a Grand Orient Hóba goly legfőbb biztonsági tisztje lett, ami később jó ajánlólevél lehe tett számára Orbán Viktor kormányába is. (Némi festmény-lövöl dö zést pár hó nappal követően ugyanis Sanyit a Környezetvédelmi Minisztéri um közigazgatási államtitkári „székében” érte a hirtelen szívhalál. A kormányba amúgy – elmondása szerint két kisgazda (!) író segí tet te be, név szerint Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula; akik azóta már szintén elhunytak. Lassanként kihal az egész G. O. nemzedék.) Mindezen tények később visszaköszönnek még…

Elolvasás előtt elégetendő

Peták elnök eleinte nem nagyon merte a jelentéseimet kiadni az é rin tett szerkesztőségeknek – később aztán kiadta -, de a Kuratóri um Elnökségéhez és az ORTT-hez is eljuttatta azokat. Az előbbi hez hivatalosan, az utóbbihoz nemhivatalosan. Ilyen volt az akko ri munka-„leosztás”. Ha eléggé elővigyázatosak lettek volna, ráütik az alcím szerinti minősítést. Ám a választások előtti évben – 1997. – a politikai helyzet már annyira várakozással teli, s feszült volt, hogy mindenki „eredményeket” akart produkálni; nem gondoltak arra, hogy a megrendelt vizsgálati jelentések tartalma majd min denkinek a torkán fog akadni, illetve „kiégeti” a fiókokat. Az egyre szaporodó jelentéseimet kvázi szamizdatként titokban sok szo ro sí tották, és Tellér Gyula, a Kuratórium nagybefolyású fideszes tagja is szinte feljajdult minden egyes újabb olvasmány érkeztekor, hisz azok olyan tényeket tartalmaztak, melyek egyenként valószínű leg (köz)is mertek lehettek, ám egyenként számszerűsítve és tételesen összesítve már felér tek egy kényszerű tükörbenézéssel: így műkö dik az MTV Rt., hi ába a menedzsment, a kuratórium, a felü gye lő bi zottság és az ORTT minden „újabb erőfeszítése”. – „Jesszu som, már megint egy újabb Czike-jelentés!” – szörnyűlködtek hivata lo san, miközben nemhivatalosan ezt gondol ták: … amellyel betű szerint egyetértünk, ám hivatalosan mégsem tehetünk sem mit.” Ezt az ellentmondást muszáj volt feloldani – valahogy.

Feloldották…

Mondj igent, jöjj közénk!

Az események a számomra teljesen váratlan fordulatot vettek.

Peták elnök egy nap hivatott, és közölte velem, hogy eddigi életé ben eddig csak egy hozzám foghatóan „okos embert” ismert, Tim kó Iván a neve. Elmondta, hogy van neki egy társasági köre, mely ben nagyon okos emberek cserélnek eszmét. Szeretne velük meg is mertetni. El is vitt magával valami óbudai művészeti talál ko zó ra, a hol meglepetésemre több olyan ismerőst is felfedeztem, akik korábban közeli munkatársaim voltak valahol. Tévések, rádiósok, ORTT-sek is voltak közöttük. Kardos Lajossal 1970 és 1976 kö zött a Posta Rádió-és Televízióműszaki Igazgatóságnál dolgoztunk – én „a vége felé” tervosztályvezető, ő pedig a talán legbizalmasabb ra dar ál lo más vezetője volt. Kiderült (1997), hogy az ORTT-ben Ré vész Tamás Mihály, ORTT-elnök helyettese. Elmesélte még, hogy a Petőfi sírját Barguzinban „megtaláló” Morvai-expedíció híradósa is volt. Amikor az ORTT-ben meglátogattam, furcsán, izgatottan viselkedett. Ki-be röpködött az ajtón – látszott, hogy még másokat is vár rajtam kívül. Átadtam neki egy disken a televíziós jelentése imet, mert – mint mondta – Révész T. Mihály elnök vizsgálatot a kar indítani, a jelentéseim tartalma alapján. Előbb majd még meg akar ismerni, személyesen is. A „vendégek” között volt Vass Csa ba szociológus is, akiről „Lali” elmondta, hogy Horn Gyula ellenlá basa a miniszterelnök-jelöltségben. Mert, mint mondta: „az ő ked ves kis pártjuk az MSZP, és reméli, hogy én is hasonlóképpen ér zek.”. Vass Csaba (Duna Televízió) megígérte, hogy elküldi nekem tanulmányát a világállamról. Aztán „Lali” egy perdüléssel kihívott a folyosóra. „Van nekünk egy kis titkos társaságunk, kérlek, mondj igent, lépj be közénk!” – Visszamentünk. A többiek tudták, miért is hívott ki „Lali” a folyosóra, de odabenn nem beszéltünk erről.

Felhívás a táncra

Gábor Józsefről azelőtt még sohasem hallottam. (Valamit később megtudtam a Sándor Gyuritól, aki évekig a legjobb barátom volt; de az nem volt reá nézve túl hízelgő.) Peták István tévéel nök hoz zá kül dött – legyen a pártfogó instruktorom, aki majd megismertet „a tit kos társaság elnökével”, bizonyos Zel nik Jó zseffel. Gábor József az előző két kormányban is államtitkár volt. A találkozó – a várbéli dol go zó szo bájá ban – hamarosan afféle „spontán találkozóvá” fejlő dött, hi szen egyre újabb, illusztris vendégek érkeztek, feltehetőleg első sorban azért, hogy engem, a „frissen kiszemelt pipihusit”, mé re ges senek, alkalmas jelölt vagyok-e? Baranyi Károly is jött, aki a re formtanterv „atyja” volt; majd megérkezett Vass Csaba szocioló gus is, aki elküldte nekem a „Valóság” folyói ratban évekkel koráb ban megjelent szociológiai tanulmányát a Világállamról. Vele Sán dor Andrásról beszélgettünk. Gábor József hosszan méltatta Kar dos Lajost is, a barguzini Petőfi-expedíció híradósát, legnagyobb nem zeti költőnk földi maradványainak „megtalálásában” végzett ki tartó munkájáért, helytállásáért. Büszke voltam, hogy hazafiak közé kerültem, akik számítanak rám „a társaság” tagjai között.

Melegszik a helyzet

Amikor egy előadáson – Peták István tartotta a piaristáknál a ma gyar televízió köz szolgálatiságáról – már Timkó Ivánnal is megis merkedtem; a helyzet fokozódni kezdett. Timkó Iván – azóta már halott, Is ten nyugosztalja – szintén kapacitált, „lépjek be”, hívott a Gellért-fürdő gőzfürdőjébe is, mondván, hogy ha „kételyeim” len né nek, ott „mindent” nyu godtan átbeszélhetünk, kettesben. Ezek a történések egyre inkább lázba hoztak, mert halvány fogalmam sem volt, mi ez a „kis titkos társaság”, melynek a kedvenc pártja az MSZP, és olyan okos embereket tömörít magába a közélet min den területéről, hogy – szerintük – azonnal be kellene lépnem. Itt volt az ideje, hogy az egész kérdést átbeszéljem néhány értelmes emberrel, olyanokkal, akikről feltételeztem: egyrészt átéltek vala mi hasonlót, másrészt a legjobb tanácsot adhatják majd nekem. A két férfi, akit „kinéztem” magamnak, Dr. Skultéty Sándor főnököm és az édesapám voltak, természetesen egymástól függetlenül.

Vegyük előbb apámat, aki hamar átlátta a helyzet súlyosságát.

Láttam rajta, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik „megkeresésem” iránt. Hangsúlyozta egyrészt, hogy imádkozik értem, mert akit tit kos társaságok tagjai táncba hívnak, azt nem egyhamar hagyják békén. Másrészt afféle szolid „féltékenységfélét” is felfedeztem a vi selkedésében, mintha csak fur csáll ná, hogy előbb „nem őt” keres ték meg, hanem en gem. Nem mintha szörnyen vágyott volna kö zéjük, viszont saját magát nálam sokkal többre tartotta minden faj ta (fel)hasz nálhatóság terén. Óvott is – vigyázzak, mert „ezekkel nem lehet packázni”. Érdekes, hogy a határozott válaszadásomat illető bárminemű „időhúzást” packázásnak nevezte, mintha csak a meg fe lelő szakszót használná rémült vacillálásomra. „Márpedig én sem mi o lyanba nem lépek be, amiről előre nem tudom teljes bizton ság gal, hogy mi csoda.” – mondtam. Egész hasonlóképpen csóvál ta a fe jét, mint amikor – még 1994-ben – közöltem vele, hogy kilépek a Co-Nexus Rt.-ből. Akkor azzal ijesztgetett, hogy „aki tengelyt a kaszt a vörös Lászlóval”, az később elveszíti a munkáját és egész egzisztenciáját. Megkérdeztem apámtól: „A László titkos társaság tagja volt?” – „Nem, konkréten megkérdeztem erről, és tagadta.”

No hiszen, még hogy tagadta!

Attól még bármi lehetett.

Sanyi lerakja az alapokat

Skultéty Sanyi semmit nem rejtett véka alá. Meg sem lepődött a zon, hogy Peták közvetítésével kerestek meg. „Öregem, ezek biz’ a szabadkőművesek, más néven vakolók!”. Egyrészt ő is a fejét csóválta, másrészt viszont gátlástalanul (ki)röhögött. Kérdőre von ta Petákot is – megtehette, hiszen erősen véleményes volt kettejük viszonyában, melyikük is áll ténylegesen a másik felett -, mi ez az egész? Aztán amikor átlátta, komoly a dolog; savanyú, sőt, le sújtó humorával közölte: „Látod, Pista, Te szabadkő mű ves nek sem vol tál jó! Inas maradsz életed végéig!” Pista „lenyelte” a súlyos sértést, és láthatólag nem tudta, vagy nem akarta eldönteni, hogy szimp la fejvadász-inas maradjon élete végéig, vagy szembenézzen a ténnyel, hogy őt a vakolók szponzorálták a Magyar Televízió élé re, szemben a Koltay Gáborral, akit a mérleg örökös nyelve SZDSZ valamiért annyira utált, hogy elképzelni sem tudta tévéelnöknek (Pe tákot el tudta). Sanyi legott nekikezdett az okításomnak, tekin tettel arra, hogy látta: halvány fogalmam sincs a szabadkőműves ségről. (Ekkor még nem tekintette feladatának, hogy ő is megpró bál jon rávenni a belépésre. Ekkor még jóbarát volt, érdek nélkül.)

Mindjárt a következő – pontokba is szedtem – alapvető ismere te ket kap tam tőle, néhány röp ke óra leforgása alatt: (1) Sosem fo god teljesen megérteni, mi is a szabadkőművesség. (Ebben bi zony alaposan tévedett; – bár mire nagyjából megértettem, addigra ő már nem élt). (2) Az el nök Boross Péter. (Később, amikor már nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogok belépni a titkos társaságba; verset kellett írnom Boross Péter 70. születésnapjára, hogy meg bocsásson. Sanyi volt a „kézbesítő”. Állítólag megbocsátott…) (3) A legmagasabb hatalmasság, az egész világra kiterjedő hatás körrrel: II. Erzsébet, angol királynő. (Ma már tudom, hogy ez a világ-háttérhatalom – sematikusan – egy Lucifer-Erzsébet-Roth schild érdekszövetség; Sanyi ekkor és itt csak a szakrális főnök re gon dolt.)

Vizsgáztató felkészítés

Ma már jól tudom, hogy mindazok számára, akik így vagy úgy, de ben ne voltak/vannak a pixisben, azok számára nincs, és nem volt különö sebb je lentősége, hogy Peták elnök, vagy Sanyi főigazgató – vagy akár az épp’ regnáló Kormány – marad-e a helyén, avagy „ki nyír ják”. Hisz’ a használható emberek mind(ig) folyamatosan to vább szol­gáltak; legfeljebb a színlelt (fedő-) szolgálati helyük válto zott időről időre, az egzisztenciájuk nem. Lényegében Petáknak is mindegy volt, hogy elnökként vigyorog-e a szemétdomb tetejéről, avagy visszamegy egyszerű mű­sorkészítőnek (értsd: Szent István tú rát tenni az or szág legkülönbözőbb tájain – vagy idegenvezetni a Vár kazamatáiba, a koponyák és lábszárcsontok közé.) Amint egy re közeledtünk az országgyűlési választások (1998 tavasza) felé, a korábban felsorolt politikai aktivitásaim lassan elfogytak, a követ kezők szerint: (1) Az FKgP elnöksége egyszer csak (1998 januárja) már nem hívott többet a képviselőjelöltek egyeztető megbeszélésé re. Schamschula György barátomat kértem, nézzen utána, mi is történhetett. Ezt „nyomozta” ki: Várhelyi András (politikus?, író?) – aki ma a Vitézi Rend főkapitánya – mondta Torgyánnak: „Aki egy akkora csirkefogó tanácsadója, mint a Peták István, az nem lehet az FKgP parlamenti képviselőjelöltje.” Kihúztak – nem is „védekezhettem”, nem is értesítettek. (2) Újdonsült „szpnzoraim” egy ideig arról fag gattak, igaz-e, hogy Orbán Viktorék tanácsadója vagyok? Apránként rá is jöttem, hogy afféle „onli ne” kapcso lat nak kell hettem a miniszterelnök-várományos fidesz- elnökhöz, amire nemhogy nem haraptam rá, de egyenesen nem voltam hajlandó. Visszagondolva, az a legnagyobb gond, hogy a velem kapcsolatos történésekről folyamatosan és maradéktalanul tájékoztattam Sa nyit, akit egyetlen megbízható barátomnak hittem. Éppen őt – nem kellett volna. Jóval később egyszer elmondta, hogy neki „hivatal ból senki nem lehet a barátja ” – mindenki gondolja át és ta lál ja ki, vajon miért. Szóval – azelőtt bármilyen anyagot nyugodtan el küldhettem a Viktornak, mindent megkapott; tündérien kedves, intelligens és szolgálatkész, fiatalos hangú titkárnője Marika, még azt is elmondta, hogy a Viktor elolvasta-e már, és ha nem, mikor fogja átnézni. Egyszer a mobilján hívom a Viktort, aki azt mondja: „Elnézést, nem jól hallom, jön az alagút.” Hívom a titkárnőjét, hát a Marika helyett egy undok szipirtyó hangja jelentke zett be, és mikor elhadartam, ki vagyok és mit szeretnék, ellentmondást nem tűrően kioktatott: „Magának nem Viktor, hanem Elnök Úr. Az El nök Úr most nem ér rá. Magának máskor sem. Az Elnök Úr egyébként csak hivatalos küldeményeket fogad. Marika he lyett a továb bi akban mindig ÉN vagyok, leszek. Viszonthal lásra.” Én szerintem királyok, nemzetek, csaták, háborúk sorsa múlhat egy titkárnőn. Érdekes, hogy ettől kezdve Varga Mihályt is hiába kerestem, már nem tartott igényt a tanácsadói munkámra. Fi desz-kapcsolatom ezzel megszakadt. (3) Miután az Új Magyaror szág ban megjelent egy cikkem – Az utolsó bolsevik (Horn Gyula) címmel -, a főszerkesztő, Varga Domokos György (Dombi) értesí tett, hogy egyrészt nem tud honoráriumot fizetni, másrészt bizal masan elmondta, hogy a cikkem miatt „megszüntették” a napi lapot… Skultéty épp vezetői értekezletet hívott össze, mert néhány nap múlva volt esedékes Horn Gyula személyes látogatása a Ma gyar Televízióban, Petáknál, tekintettel a közelgő választásokra… A Gazdasági Hivatal már a tisztítóba is küldte a lépcsőn a bejárati ka puig legurítandó vörös szőnyeget… Sanyi az íróasztalára könyö köl ve felolvasta a cikkemet alárendelt vezetőinek. „Ez az ember – és itt rám mutatott – egy utolsó bolseviknak nevezte Magyaror­szág jelenlegi miniszterelnökét.” A szó megfagyott a levegőben.

Skultéty Sanyi barátom közben folyamatosan okított, óvott és vizs gáz tatott. Mivel az Új Idők-nek még a vezető publicistája voltam – Sándor András pedig meghalt -; állandóan azt ismételgette: „Laci, ne írj! Különösen a Sándor Andrással ne hozd magad közös ne vezőre!” – A figyelmeztetéseiből arra következtettem, hogy vala kinek nagyon kellemetlen, ha Sándor András szellemi örökösének tekintem magam; sőt, talán neki, Petáknak, és talán még Scham schulának is „keresztbe teszek” Sándor András állandó emlegeté sével. (Akkor még nem tudtam, hogy Sándor András dezertált sza badkőműves volt – Isten nyugosztalja, nekem a valaha élt legjobb barátom volt.) Sanyi minden nap többször is „vizsgáztatott” a napi politikai fejlemények alapján, hogy várhatóan mi fog történni. Azt vettem észre, hogy egyre jobban felkeltettem a személyes érdeklő dését. Egyre mélyebb és bonyolultabb összefüggésekről vizsgázta tott, és egyre gyakrabban kaptam tőle a válaszaimra „csilla gos ötös” minősítést. Később, amikor már gyanítottam, kicsoda Sa nyi, elhatároztam, írásban is kiugratom a nyuszit a bokorból. Írtam egy cikket Peták védelmében, aki még mindig nem hitte el, hogy most ugyanazok a királycsinálók akarják kinyírni (1997 vége – 1998 eleje), akik 1996 végén megválasztatták őt tévéelnöknek. Ő is elolvasta, és közölte, ha ezt a cikket bárhol kiadatom, kénytelen lenne engem azonnal kirúgni. Egy hét múlva kaptam egy fény má solt le velet a hivatali postával, ami az én cikkem volt, névtelen le vélként. Sanyi is kapott egyet, Peták is, sőt az MTV egész vezető sége. Este Sanyi nagy röhögve elmesélte, hogy a nővére (Iza) ceglé di nyomdájában állítottak elő többszáz példányt, és el is küldték a kor mánynak, meg az országgyűlési képviselőknek is. Nem sokkal később írtam egy kőkemény cikket „Pakoljunk, vagy mégse?”; az ORTT is vastagon szerepelt benne, mint Országos Révész Ta más Testület. Odaadtam Sanyinak. Fogadkozott, hogy megje len te ti a HVG-ben, de ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé hittem ne ki. Aztán a saját szakállamra odaadtam Bencsik Andrásnak, aki már a Demokrata következő számában lehozta. Másnap ott volt a lap a Sanyi kezében: „Átvertél engem!” – mondta, furcsán, kény szeredetten mosolyogva. Mit tehettem? Visszamosolyogtam…

Előre menekülés

Petákot leváltotta a Kuratórium elnöksége. Nagyjából ugyanazok, akik kinevezték. Ezt ő ugyan nem tudta feldolgozni, mert képtelen volt megérteni, hogy ő az elnökcsinálók kisinasa. Noha pontosan tudta, hogy a rendszer, melyben élünk, köszönő viszonyban sincs „a demok ráciával” – azt már nem értette, hogy egy ilyen gyarmati sorba süllyesztett országban nem jó tévéelnökre, vagy jó miniszter elnökre van szükség, hanem mindig olyanra, aki a nagyon labilis, állandóan változó – mindig fúj a passzát, vagy az antipasszát szél – viszonyok, követelmények között, a szintén változó célokra a leg használhatóbb és személyében a legke zelhetőbb. Mivel az én kirú gásom is csak napok, hetek kérdése lehetett – egyetlen lehetősé gem maradt, az előre menekülés. (Balszerencsém volt: a köszvény csak hónapokkal később tört ki rajtam elemi erővel, így akkor be tegállo mányba sem mehettem, legalábbis nem volt hozzá pofám.) Sokan meghúzták ezt (Sanyi is); – hónapokkal, évekkel hosszab bították meg a munkaviszonyukat. A Kuratórium által kiírt pályá zat alapján megpályáztam a Magyar Televízió elnöki posztját. Az említett fogadatlan támogatóim erre ráharapva – újból „begyorsul tak” irányomban. Olvasóim nyilván megértik: ez az í rás nem a te levízióról szól, és nem is egy önéletrajzi részlet, ezért csak olyan epizódok megemlítésére van lehetőségem, melyek a fő csapás szerinti cselekményt lendítik tovább. A bemuta tott te levíziós események azért képezik a történetem szerves részét, mert az én életemben, az átélt okkult „szörnyűségek” a Magyar Televízi óban kezdődtek, így lett a számomra – magától értetődően – min den politikai, művészeti, irodalmi okkultizmus központja az MTV. Az előre menekülést azért tartottam jó megoldásnak, mert azt re méltem, hogy “ez a fajta időnyerés” majd felülírja a kirúgásomat, és a „szabadkőműves beavatásom” kísérletét is. Az ígért epizó dok zömmel spontán találkozókban realizálódtak. A spontán találkozó a szabadkőműves tervszerűség csodálatos találmánya, s a vakoló gondolkodásmód iskolapéldája. A lényege az, hogy legkevésbé sem spontán; – ellenkezőleg: abszolút aprólékossággal előre megterve zik minden mozzanatát. Az olyan emberek – látszólag véletlen – találkozója, akik egyébként a büdös életben nem ülnének egymással közös asztalhoz. A vakolók tehát együttműködésre késztetik, kényszerítik az egyébként ellenségeket is, hogy előmoz dít sák terveik megvalósulását. A szokatlan rituálé meglepetéssze rű „kényszere” megteszi hatását, így jönnek létre a nagykoalíciók.

Vesegörccsel a Viktor nyakában

A Fidesz 1998-ban győzött. A választási győzelmet kellőképp meg ün nepelen dő, kongresszust hívtak össze az Elektromos Művek új lipótvárosi telepén. Engem is meghívtak. Mondanom sem kell, sok tucatra tehető azon meghívottaknak a száma, akik korábban egy sze rű en csak kine vet ték az 1996. augusztusban, a Demokra tá ban meg jelent „jós latomat”, miszerint Orbán Viktor lesz a kö vetkező miniszterelnök. A választás előtt, ezek a részben köz is mert emberek, még vagy lekicsinylették, szóra sem méltatták, vagy kifejezetten gyűlölték a Fidesz elnökét. Most persze arcukon boldog mosollyal, ott csápoltak a kongresszusi ülésterem legelső soraiban – köztük például a leváltott Peták István is. Ott voltunk mi is; feleségem a reggel kezdődött vesegörcsöm ellenére „rávett”, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. Amikor a gratulációk ideje el kezdődött, olyan fájdalom nyilallt a jobb oldalamba, hogy nem volt erőm odamenni sem a Viktorhoz. Ülve maradtam – az ünnepi pil la nat, ami ért az egész oda-vissza utat, Vácról Budapestre „bevál lal tuk”, kihasználatlanul tovaillant, nem maradt más, csak a testi fájdalom és a lelki csalódás. Csak félgőzzel követtem a programot – nagyobbik ré szemmel a veseműködésemre koncentráltam. Előt tünk, a sorok közötti feljáró lépcsőtől balra, 10 méterrel lejjebb ült Otto von Lambsdorff, az európai liberális internacionálé elnöke, a kiben akkoriban még a Viktor legfőbb európai támogatóját tisztel hettük (azóta megváltozott a Fidesz identitása, bebújt az MDF he lyén a jobboldalon támadt űrbe, s ma már a Néppárt a sláger, mi több a Viktor további úniós karrierjének legfőbb letéteményese is). A győzelmi beszédjét követően a Viktor egyszer csak odaröppent a Lambsdorff mellé, hogy mint házigazda, felkonferálja neki a követ kező hozzászólókat, a továb bi programot. Nagy elánnal sugdosott valamiket a liberális nagyúr fülébe, egészen átadva magát feladata teljesíté sé nek. Mivel közben „jobban” lettem, elhatároztam, hogy – amint feláll – „meglepem”. Soha kínálkozóbb pillanatot! Így is lett. Amint a Viktor – még mindig erősen elgondolkodva – felállt, rögtön felugrottam, ott is termettem mögötte, majd az ocsúdó testőrökkel mit sem törődve, elébe álltam, gratuláltam. Meglepetten – hisz ez már nem a protokolláris gratulációk ideje volt – kezet nyúj tott, mi re átöleltem, aztán úgy maradtunk. A kamerák vették az egészet, a testőrök tébláboltak, a Viktor is egyik lábáról a másikra állt. Ők nem tudhatták, hogy derekamban hasító, éles fájdalmat érez tem, ami olyan erős volt, mint a boszorkánylövés (hexenschuss). Nem bírván felegyenesedni, a teljes súlyommal a Viktor nyakában lóg tam, támaszként használva Magyarország leendő miniszterel nö két. Úgy egy perc elteltével oldódott a varázs, a – Deus ex machina – vesegörcs. Életünk leghosszabb közös egy perce volt. És máig az egyetlen. A Leleplező egy korábbi számában, a fő szerkesztő Tőke Péter is megírta ezt a történetet…

Elmaradt pezsgőzés

Sanyi egyre csak ezt emlegette: „Ha a vakolók téged támogatnak, te leszel a tévéelnök.” Ezzel minimum implicite a „belépésemet” egyengette, Kardosék kis titkos társaságába, amelyről még mindig csak annyit tudtam, hogy legalább tucatnyian vannak, Zelnik Jó zsef úr az elnök, és Gábor József a jobbkeze, aki egyébként látha tó lag az én instruálásommal is meg volt bízva. Instruktorom meg kér dezte, tényleg tévéelnök akarok-e lenni. Becsületesen beval lot tam, hogy nem; leginkább erőfelmérésnek szánom pályázatom be nyújtását. „Közvetítette”, hogy ismeretlenül keressem fel Bereczky Ló rán dot, a kura tó ri um elnökségi tagját, a Nemzeti Galéria igazga tóját, hátha „mon dana valamit” a jelölésemmel kapcsolatban. Jel szóként – a telefonszámmal együtt – meghagyta, köszöntsem fel a szü le tésnapja alkalmából. Bereczky nevetve megköszönte, majd a tárgyra tért. Meghívott a Nemzeti Galériába, a Rippl-Rónai kiállítás megnyitó ünnepségére, feleségemmel együtt. „A hivatalos megnyitó után lesz egy kis zártkörű pezsgőzés, gyertek majd oda.” – mond ta kedvesen. Ám a dolgok kicsit másképp alakultak. Szeles szombati nap volt; jó félórával korábban értünk fel a Várba. Felmentünk a kar zatra, s onnan, a korlátra támaszkodva, szemügyre vettük az érkezőket. Akkor is volt már némi „rossz előérzetem” – sosem ha­gyott még cserben -, de konkréten nem gyanakodtam semmire. (A Gábor „Józsi” fogadott bennünket, és meglepetésemre „rám bízta” a dolgok alakulását – a beígért pezsgőzésig.) Néztem az érkezőket, és figyeltem, milyen ismerős arcokat fedezek fel. És akkor meglát tam érkezni Gábor Alice-t, Farkas István, férje oldalán – előbbi az MTV Rt. 3 tagú felügyelőbizottságának egyik tagja, utóbbi az MTV sze mélyze ti igazgató ja. Márciusban kirúgtak az MTV-ből. Mivel az eltávolí tá som ban mind a ketten “jelentős szerepet” játszottak, ki fejezetten rossz ómennek tekintettem a felbukka násukat. A hir te len feltámadt szimatom most sem csalt meg! Mert egyszer csak a be já ratban megjelent előbb Kovács András, a kuratórium elnöke (a „Hi deg napok” filmrendezője), majd maga Ladvánszky György, a Felügyelőbizottság elnöke, akit – nomen est omen – Peták, Skulté ty és jómagam is a legfőbb rosszakarónknak tekintettünk. Lám, a sorsom már különvált a Petákétól, és éppen elszakadóban volt Sa nyiétól is; ám ellenfeleinket tekintve még egyként gondolkoztunk. Azonnal átláttam, mi lehet a közös pezsgőzés igazi értelme, je len tősége. Ha együtt pezsgőzöm Ladvánszkyékkal, az a „békülé keny ségem” csalhatatlan jele. És ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy a tévéelnökké választásom „templomos” támogatása érdekében ki bé külök mindazokkal, akik kíméletlenül/gátlástalanul kinyírtak, amikor nem szólt felsőbb – vakoló – érdek ez ellen. Vagyis én sem vagyok különb, mint ők, hiszen engem is „csak” az egzisztenciális érdekeim vezetnek, nem az igazság. (Akkor meg miért nem lépek be?) A pillanat tört része alatt eldöntöttem, mit teszek. Sietve oda léptem Bereczky Lórándhoz, és szíves elnézését kértem, hogy hir te len – pezsgőzés nélkül – távoznunk kell, de „rossz hírt kaptunk otthon ról”… Ugyanezt elmondtam Gábor „Józsi”-nak is. Bereczky a ba jusza alatt mosolyogva széttárta a kezét: „Még nincs döntés, bárki lehet még a tévé elnöke! Majd meglátjuk!” – mondta, aztán feleségemmel – dolgunk végezetlen – hazahajtottunk, Tahiba.

Pakoljunk, vagy mégse?

Már említettem az alcím szerinti című írásomat, amivel „átvertem” Sa nyit, mert már nem bíztam benne, hogy „kiadatja” a cikkemet. „Gábor Józsiék” épp ekkoriban szerveztek egy spontán találko zót, a Selyemgombolyítóba – ez a Magyar Kultúrális Szövetség fe dő ne vű karitatív társaság székhelye (Budapest, III., Miklós tér 1.), ami belül egy mindenfajta kerti partira felszerelt biliárdasztal-angol pá zsitos, rigófüttyös „amfiteátrum”-, ahol egyszer már Mária Terézia korabeli borokat iszogattunk, Zelnik József gyűjteményéből. Ekkor még a Horn-kormány regnált, okkult nyelven parafrazeálva ekkor még a „mi kis pártunk” uralkodott. A Gábor Józsi jó előre „figyel­meztetett”: „Lesznek ott jócskán olyan, közismert személyisé gek is, akikről nem is gondolnád…!” Én ekkor még igazán nem gondol tam semmit, csak kíváncsian vártam, mi is fog történni. Az ebédet az elnök, Zelnik József felesége főzte, már igazán elég éhes voltam, hogy megízlelhessem. Balomon a Gábor Józsi, jobbomon a Skultéty Sanyi ült, bár előre hangsúlyozta, hogy ő nem tartozik „a Zelnik-körbe”, de azért összejárnak, hisz, mint említettem, „köz ve títő szerepet” töltött be a létező titkos világ és „a nem létező” titkos világ között. Mindenféléről beszélgettünk. Mivel viszony lag korán megjöttünk, sorban érkeztek meg az újabb és újabb illuszt­ris ven dégek, vagy tagok – as you like it… Akik frissen érkeztek, e lőbb körbementek köszönni a kertben megterített hosszú asztal mentén, és kezet fogtak mindenkivel. Az asztal túloldalán, velünk rézsút, szemben Gyurkovics Tibor ( ┼ 2009.) adomázott, széles, vi dám gesztu sokkal, miközben hatalmas falatokban nyeldekelte az asszony készítette borjúláb-pörköltet, amit nagy kortyokban anti no ri vörösborral öblített sűrűn le. Egyrészt sohasem ettem még i lyes mit, másrészt 48 éves koromra alig voltam még túl a pubertás kori “zsíroskenyér korszakomon”, bár köszvényes csak néhány hó nappal később lettem – máig rejtély, hogy a teljesen egészségtelen ét kezés, vagy a csak évek alatt megemésztett gnosztikus titkok tu datalattit romboló pszichoszomatikus hatása miatt. Nos, tehát én is jól belakhattam volna a szemre amúgy kívánatos borjúláb-pör­költtel, de végül is a sors másképp rendelte. Alig emeltem a szám hoz, azonnal megundorodtam. Nemcsak „a számomra gyanús ál la ga” miatt, hanem mert nem is ízlett. Egyszerűen nem volt „jó” í ze. Lopva körbenéztem, felmérve, mi a fenét tehetnék szorult hely zetemben, miközben a kenyeremmel sűrűn mártogattam a szaftot, remélve, hogy attól nem borul ki, az egyébként eleddig a vasszöget is megemésztő, korhely gyomrom. Gábor Józsi meglátta, mi a gon dom, és jó tanácsával kisegített. „A kellő pillanatban tegyél rá az asztal közepéről egy piszkos tányért, és azzal együtt tedd vissza, középre. De senki észre ne vegye, mert megsértődik a szakácsnő, ha meglátja!” Így tettem, ezzel megismerkedésem az (arany)borjú lábával lezárult. (Valamikor egyszer, valamilyen alka lom ból újból szopogattak borjúlábat, ezúttal rántva, azonban en gem többé már nem téveszthettek meg.) A „gyomor-epizód” után jobbról halk surranás hallatszott, és besiklott a pázsit közepére az ezüst-metál, fényesre suvickolt sportos Nissan, a volánnál Kardos Lajos, mellette „valaki”. A „valaki” kiszállt, körbe indult, majd mi kor hozzám ért, megállt épp előttem. Felálltam és bemutatkoztam: „Czi ke Lász ló.” – Révész T. Mihály! – válaszolta. (Kis Napóleon volt; az ORTT elnöke, Horn Gyula „média-minisztere”. Róla/róluk szólt a „Pakoljunk, vagy mégse!”.) Ke zet fogtunk, nem eresztett, de nem szólt, csak nézett szúrós kis szemeivel. „Czike László!” – is mételtem meg, harsányabban, élve a gyanúperrel, hátha nem is me ri a nevemet. Aztán megszólalt: „Tudom, csak jól megnéztem magamnak!” – azzal Zelnik felé vette az irányt, és mellé ült. Gá bor Józsi kedvesen elmagyarázta minden érkezőről, kicsoda, mit is kell tudni róla; és egyáltalán az egész szcenáriót igyekezett megér tetni velem. De nem nagyon figyeltem, sem őrá, sem Sanyira. El gon dolkoztam. Tényleg, sokan vannak itt, akik közös helyen nem i gen „férnek össze” egymással. Azután megértettem. A spontán talál ko zó o lyan (okkult) intézményesített forma, amely arra va ló, hogy olyanok (is) találkozzanak, akiknek a személyi sé ge egyéb te­kintetben inkompatibilis. Amolyan politikai és i de ológiai „vámszabad-terület”, ahol a jelenlévők átmenetileg felfüggesztik minden személyes ellenszenvüket, vitájukat és konfliktusu kat, hogy atrocitás kizárásával, maxi má lis haté kony sággal együtt tudják szolgálni a közös „páholy”-ügyet, melyet az elnök napirendre tűzött. Az egyik aktuális feladat ta lán Czi ke László megfigyelése lehetett, hogy személyiségében va jon al kalmas-e arra, hogy „a magasabb cél” érdekében együtt mű ködjék olyanokkal, akiket egyébként „látni sem” bír. Azt hiszem, át me het tem a „vizsgán”, legalábbis egyszer sem jöttem ki a béke tű résből. Pedig a spontán találkozó vége felé még egyszer próbára tettek, pontosabban: tett, – Révész T. Mihály… Búcsúzólag megint elém állt, és kézfogás közben mondta: „Találkozunk még, kicsi ez az ország!” – önkéntelenül hozzágondoltam: „kettőnknek…”

Meggyes pite

Feleségem, Piroska közismerten finom meggyes pitét süt, abból a bi o-meggyből, ami a kertünkben terem. 1998. nyarán összessé gé ben leg alábbis többtíz-kiló meggyes pitét megettünk a kerti asztal nál beszélgetve: Peták István, Skultéty Sándor és én. Szerettek nálunk lenni; voltak is, vagy 10-15-ször. Peták Pista már nem volt tévéel nök, csak túraműsor-készítő; Sanyi elhúzódó, vissza-vissza eső egyéves be tegállományát töltötte, én pedig már munkanélküli voltam. Ráértünk. A beszélgetések mindig ugyanarról szóltak. Egy darabig „reménykedtünk”, hátha mégis én leszek a tévéelnök; – ők ket ten ezzel szerves összefüggésben, de ettől függetlenül is remél ték, hogy egyszer majd csak „beadom a derekamat”. Peták feltette a következő kérdéseket, amelyekre szerintem a Sanyitól (vagy Zel niktől) hallhatta a jó választ. Nagyokat nevetett, nevettek – „Még, hogy demokrácia, ha-ha-ha! Az nem volt soha!” – „Mondd, La ci, ki a világ ura?” – és rögtön válaszolt is rá: „Az angol királynő.” – „Mondd csak, Laci, kik is uralkodnak a világon?” – ezúttal hagyott vá la szol ni: „A szabadkőművesek!”- mondtam fel „a leckét”, szinte dü hösen. „Na, látod!” – nyug tázta elégedetten – „Hát, ha ők a vi lág urai, akkor miért nem lépsz be közéjük? Menj el a Zelnik Jós kához, és mondj a felkérésükre igent. Úgy tudom, a Kardos Lali már egyértelműen feltette neked a kérdést!” – „Mondd, Pista, ki ez a Zelnik Jóska? Ha akar tőlem valamit, hát jöjjön ide, szívesen lá tom őket is egy meggyes pitére!” – válaszoltam. Mikor hármasban vol tunk, egyfolytában nyaggattak; nem álltam kötélnek. Mi kor ki jött Piroska, ásványvízzel, vagy egy újabb tál meggyes pitével, ak kor elhallgattak, vagy sebtiben valami közömbös témáról kezdtek beszélni. Sanyi nevetve ugratta a földijét: „Pista, te évek múltával, még mindig csak kisinas vagy, te még szabadkőművesnek se’ vol tál jó!” Aztán felálltak: „Hát ez nem nagyon megy! Ez az ember reménytelen eset! Rosszat akar magának!” – mondták csaló dot tan, majd eltávoztak. Mindig eltűnődtem: mi érdekük fűződhet ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba? Egyszer aztán össze szedtem a bátorságomat, és meg kérdeztem „a mindenes Gábor Jó zsit”, mi ez az egész? „Nincs itt semmiféle titkos társaság, ab szolút legális minden.” – mond ta, és meg is mutatta, mennyi é­ves tagsági díjat fizetnek a ma gán személyek és a gazdálkodó szer vezetek. Igen, ezt már lát tam is nem rég egy főkönyvi kivonatban… Melyik cégnél is? De ak kor mi re föl ez a fene nagy titkolózás? S a meg nem szűnő fejva dá­szat? És mire föl a politikai események nyil vánvalóan „társas”, tudatos, tervszerű manipulációja? És miért beszél Skultéty, Peták, Kardos „titkos társaság”-ról? Mi ért is küldött a már halott Sándor András a világállamról beszél­getni Vass Csabához? A választ, testvér (!), csak a szél fújja…

Barátnőből feleség

A Hold utcai sörözőben ücsörögtünk: Sanyi, egy kirúgott tévés főszerkesztő barátom – Sanyi nem is ismerte -, meg én. Ígértem: bemutatom Sanyinak. Jókedvűen beszélgettünk. Ez egy közismert söröző – megfáradt tévések gyakran öblítették le itt kiszáradt tor kukban az út porát… Sanyi gyakran mutatott diszkréten erre, ar ra hogy figyelmünkbe ajánlja az új illusztris vendégeket. Egyszer csak a háta mögé mutatott, egy éppen érkező szálfatermetű vitéz re. „Na, ez is…” – sóhajtott, majd legyintett. Várhelyi András volt, aki önhatalmúlag kihúzott az FKgP képviselőjelölti listájáról. (Di csér tem a szálfatermetét. Akkor még nem tudtam, hogy a bru tá li san meggyilkolt Fenyő Já nos egykori média-holdingja részvény tár saságának igazgatótanácsi tagja, író, Kocsis Levente Mihály, az MTV kuratóriumi elnök helyettesének legjobb barátja – ma a Vitézy Rend főkapitánya.) De Sanyi a szálfatermetét is lazán lefitymálta. Sanyi ugyanis mindenkiről tudott mindent – foglalkozási ártalom; tudjuk, hivatalból nem köthetett barátságot senkivel -, viszont tu dott hallgatni. Zoli barátom időnként mintha „sugdosódott” Sa nyi val, amiért kicsit „féltékeny lettem” mindkettőjükre, hisz’ nem az ért hoztam össze a találkozót, hogy rólam csak úgy „megfeledkez ze nek”. Láthatóan összemelegedtek; Sanyi csak kesernyésen mu to gatott rám, hogy én miért nem vagyok hajlandó tudomásul ven ni a való világ való folyását… Zoli nagyjából egy kukkot sem értett az egészből, és amikor Sanyi kiment a mosdóba, gyorsan megkért, hogy hazafelé – elvisz valameddig, ahol metróra szállhatok – szé pen magyarázzam el neki: “mi folyik itt”. Nem egy szívderítő törté net, majd meglátják. Hazafelé megálltunk a ház előtt, ahol lakott, kikapcsolta a motort és tovább beszélgettünk. Elmondta, hogy a Sanyi „egy jó ajánlatot” közvetített felé. Azt nem mondta el, kiét… Nagyon misztikus volt neki az egész. Megpróbáltam segíteni. Volt még egy feltétel, amit teljesítenie kellett – a német nyelvtudással rendel­kezett -: azt üzenték, vadházasságban nem élhet, vegye el feleségül a barátnőjét, és akkor minden rendben lesz. Szíve sen teljesíti a házasodási feltételt, mondta, de nem érti ezt az egé szet, „mi a franc ez a szabadkőművesség, valami fejvadász háló zat?” – kérdezte, mert esze, az volt. Búcsúzóul elmagyaráztam ne ki, ne tartson semmitől, „ez csak olcsójáték, felnőtteknek”…

Orbán Viktor miniszterelnök első jelentősebb külföl di útja – ha jól emlékszem – Helmut Kohlhoz vezetett, Németor szág ba. A felesé gem mel néztük a Híradót, s egyszer csak valami érdekeset láttam! Az Orbán látogatásáról szóló tudósítás képsorain feltűnt valaki! Zoli ott állt, a képen Orbán háta mögött, mint Magyarország kulturális attaséja. Én munkanélküli voltam, de már rég házas.

Fél pohár víz

Egyszer Sanyiéknál beszélgettünk, a Stefánia úti öröklakásában. Elnézést kért, ki kellett egy pillanatra mennie, valami társasház-gyűlés volt nála éppen, amit a felesége – én Gyöngyinek ismertem meg, de jóval később kiderült, hogy Gizi – vezetett. Kezében egy fél (…?) pohár vízzel tért vissza, és odanyújtotta nekem – „Idd meg, biztosan megszomjaztál!” Így volt, megittam, majd el is búcsú z tam – nem akartam egy kezdődő társasház-gyűlés kényszerszül te, csendes résztvevője lenni -; autómba ültem és hazaindultam. Nem volt csúcsforgalom. Percek múltán valami furcsa tompultság vett erőt rajtam – nem szédültem el, csak egyszerre nem tud tam, merre járok. Nem fiziológiai bénaság volt, hanem mélytudati. Még csak az sem for dult meg a fejemben, hogy talán meg kellene állnom, és tisztáznom, mi történik velem, vagy legalább megvárnom, míg „a rontás” megenyhül. Csak hajtottam, lazán, tompán a semmibe, az ismeretlen  semmibe. Egyszerűen nem találtam meg az utat haza fe lé, pe dig a százszor is meg járt út ott kanyargott, szélesen-tága san, előttem. Másfél órán át kóvályogtam, lé­nyegében összevissza. Aztán – mintha semmi rendkívüli nem történt volna – egy szerre minden ki tisz tult, és nagy késés sel ugyan, de rendben hazaértem. So ha nem beszéltem erről, soha, senkinek. Ezt nem is mertem vé­giggon dol ni. Nem is mertem végiggondolni, hogy a rejtett hatalom em berközelében esetleg tudatmódosító vagy „fi xáló” szereket is al kal mazhatnak, e set leg még „a magánéletben” is, nem is feltétlenül „ártó” szán dék kal. Éppúgy, ahogy Sándor András ezt már 1996-ban megírta, a „Kedves Barátom” nevű szamizdat-levélújság ban. Vagy Drábik Já nos a „Tudatmódosítás” című könyvében… Sanyi egyszer elmesélte – nem tudom, ez hogy jön ide!? -, hogy amikor a 12 órás szívműtétjét végezték mélyaltatásban, közben jegelték az agyát, nehogy oxigénhiány lépjen fel. Közvetlenül a műtét után is merkedtünk meg, és hamar „bensőséges baráti viszony” alakult ki közöttünk a kölcsönös szimpátia, a hasonló gondolkodásmód és a mély humorér zék alapján. Tudom, Sanyinak hivatalból nem lehe tett barátja, ezzel szemben – Ezredes Elvtárs! -, szabad, nem sza bad, én mégis a barátja voltam. Tudom, hogy így volt. (Egyszer pl. amikor „összevesztünk”, a szőke-dundi titkárnőjével íratott nekem sokoldalas bocsánatkérő levelet, mert neki szörnyű, olvashatatlan kézírása volt, és komolyan akarta, hogy kiengesztelődjem…) Sanyi elárult nekem egy személyes titkot. Azt mondta: a műtéti mélyal ta tás óta semmire nem emlékszik, emellett mindent azonnal elfelejt. Így lettem – egyéb bokros feladataim mellett – Sanyi ba rá tom és főnököm, egyik napról a másikra való, élő emlékeztetője. Bátran megbízhatott, és meg is bízott bennem; amire és ahogy én emlékeztem (hogy mi történt a királyi tévében egyik napról a má sik ra), arra bízvást mérget vehetett. Ettől kezdve nem izgult, min dent nyugodtan elfelejthetett… Volt „egy másik” emlékezete…

Miután a fránya cikkem megjelentetésével, egyszer – hogy egy ki csit megleckéztessem – jól átvertem; lehet, revánsot a kart venni?

Csak nem valami „búfelejtőszert” itatott velem?

A dánosi találkozó

Dános – ezen a néven Magyarországon – nem létezik. Van egy Dá nos a mai Romániában; de Magyarországon csak Dánszentmiklós van; úgy 30-35 kilóméterre Budapesttől, délnek. De falból dánosi találkozónak nevezték el a nagy okkult-gnosztikus eseményt, ahol a magyar közszolgálati televízió jövőjéért aggódó televízió sok adtak itt egymásnak felejthetetlen randevút. Lényegében ez a dánosi a „nemzeti-értelmiségi” páholy – talán utolsó – csendes tün te tése volt, hogy megálljt parancsoljon a hatalom packázásainak, s hogy megőrizhesse az MTV-t, mint „kulturális” búvóhelyét. Egy kis okkult szómagyarázat, segítségül bizonyos szükségszerű felis me ré sekhez. Nem minden az, aminek látszik, vagy aminek hívatja magát. Az MTV = a kultúra „központi” temploma. Temp lomot építeni = páholyt építeni. Vö. Magyar Kulturális Szövetség = Templomos Lovagrend. (Úgy 1 évvel később fejeztem be könyve met a Magyar Televízióban tett „kirándulásomról”, „A pokol leg al sóbb bugyra” címmel. Bármily’ furcsa – „a legalsóbb” jelző Gellért Kis Gábortól származik, aki egyébként „lektorálás köz ben” elmesélte, hogy az édesapja jelentős, köztiszteletben álló sza bad kőműves volt. A villájában tartott megbeszélésre siheder fiát is odahívta, hadd tanuljon a gyerek, milyen is a való világ. Végül is nem az a könyv jelent meg 2006-ban, hanem egy lebutított válto zat, amelyben említés sem történik a szabadkőművesekről, de „A pokol legmélyebb bugyra” című fejezetéből megtudhatja a nyájas olvasó, ki mindenkik is „bújkáltak” a MTV-ban. A könyvről majd később, még egyszer, más összefüggésben.) Itt, Dánszentmikló son van Magyarország területének geometriai középpontja. Szerintem nyilvánvaló, hogy a jelzett térmértani (to po lógiai) okok ból jelölték ki vakolóink színhelyül ezt a helységet, vélhetőleg kör zővel, vonalzóval, vízszintmérővel, szögmérővel, szex tánssal és hát vakolókanállal. Vakolókanállal ették – ott is – a töltöttkáposztát…

Összességében voltunk vagy harmincan. Nem fogom tudni mara déktalanul, pon tosan, hiánytalanul visszaidézni, ki mindenki volt ott, de ennek nincs is jelentősége. Én voltam Sanyi „sofőrje”; még az előző, gazdagabb életemben megkeresett, 10 évesen vett, akkor kb. 16 éves ezüstmetál amerikai modell MB 280-asommal szállítot tam oda-vissza, hogy nyugodtan ihasson. Volt nagy „rácsodálko zás”, amikor a zárt kertbe besiklottunk! A helyi bennszülöttek fo gadtak bennünket, akik láthatólag az alkalmi kiszolgáló személy zetet alkot ták. Hamar átláttam: az egészet Sanyi szervezte, a profi hozzáértésével, kvázi „házigazda”-ként. Egyértelmű volt, hogy ezt, itt már legalább századszor csinálja. Végigvezettek bennünket az egész telken, ami lényegét tekintve egy különböző „állomásokból” álló, nyíltszíni, zártláncú, kézi disznófeldolgozó technológiai rend szert képezett. Betáplálás egy disznó, a saját lábán; – végtermék a renge teg disznóétel! A „disznóvágási folyamat” végeredményeként ke letkezett sok ínycsiklandó fi nomságot mind meg kellett ennünk – a disznóból tulajdonképpen nem maradt semmi. A „páholyülés” olyan kerítésszaggató szilvapálinkával kezdődött, amiből ha­za is vit tem 2 üveggel, mert tisztábbat, jobbat nem kóstoltam soha. Én – ott – nem ittam, de nem is nagyon ettem. Őszintén szólva akkor sem rajongtam túlzottan „ennyi disznóságért”, ami egyszeri túlza bálás esetén is egyszerre hordta magában a pár óra alatti teljes koszorúér-eldugulás és vastagbél-elzáródás akut veszélyét. A népnemzeti templomos grállovagok a nemzeti televízióért való fék telen aggodalmukat teljes egészében mintha ebbe az „egyalkalmú” és soha vissza nem térő disznótoros orgiába fojtották volna. Nem voltál ott – nem tudhatod, mi folyt ott! Meglett férfiak – nőt, egyet sem engedtek be! – ették félhalottra magukat, 8-10 disznófogást téve percek alatt magukévá, ugyanis a manuális disznófeldolgozó üzem (disznó-manufaktúra) futószalagon ontotta eléjük, a hófehér abrosszal terített hosszú, L-alakú asztalra a frissen készült új és új pecsenyéket. Volt ott: orjaleves, disznópörkölt, flecken, sült, rántottszelet, körömpörkölt, lapocka, oldalas, rántott borda és mindenféle belsőség – vesepecsenye, szív, resztelt máj. De a tovább -feldolgozás termékeit: a többféle hurkát, a disznó-hasét, sült szalonnát, töltöttkáposztát, töpörtyűt, töpör tyűs pogá csát, stb. is mind meg kel lett – minimum – kóstol nunk. Ke nye ret, savanyúságot senki nem e vett az ételekhez. Disznó a disz nó nak körítése volt, s még kísérő italnak sem ittak mást, csak a kerítésszaggató szilvapálinkát, meg ásványvizet, „higításként”. Én nagy naívul azt hittem, hogy ez va la mi titkos „konferencia”, nézet-e gyeztetés, kötetlen beszélgetés, a tévéért aggódó, kultúrateremtő nagymogulok sokáig emlékezetes és emlegetett „brain-storming”-ja, vita-fóruma, a kultúra mérföld köve lesz… De nem lett! Az asz talnál ülve hallottam hatalmas böf­fenéseket és egyéb intim zajo kat, egyszóval az evés és az emésztés kí sérő dallamait, ámde jövőépítő elképzeléseket, értel mes megjegyzéseket, felszólalásokat, kér déseket vagy válaszokat – egyet sem. Azaz egyet mégis – igen… Aki mondta, az is tökig be volt már szívva, talán ezért jött ki belőle az igazság ilyen kendőzetlenül. Viszont mindez kurvára magyaros, népi és nemzeti volt egyszerre. Aztán megértettem! Ezek a félelme tes tudású, érzékű, nagyon magyar kultúra-lovagok betegre ették magukat; – mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a szívük csücske ki csiny pártjuk épp most teszi trükkök százaival örökre ma gáévá a közszolgálati televíziót, és ha minden kötél szakad, hát átenged néhány „téglát” a Fidesznek és a kisgazdáknak a lerombolt házból, hadd szórakozzanak a produkciós büd zsé terhére egy kicsit ők is, hátha telizabálva később nem je lentenek majd politikai veszélyt. Mint frissen kirúgottat, Pálfy G. István vígasztalt, ne szívjam mellre a dolgot. Pár székkel odébb Koltay Gábor rágott egy hatalmas csontot; csak a szemei jelezték, hogy hallja, érti, merre tart az egyébként snassz adomázgatás. Mi hályfi Sándorra is emlékszem, az „Indul a bakterház” rendezőjére. (Sanyi mondta, ő is a Zelnik-kör tagja, „Nagyon nyomul!”; azóta már meghalt.) Horváth Lóránt – a későbbi tévés könyvemben lásd: Já­kob hangja és Ézsau keze -, „ideiglenesen” két évre megbízott té véelnök, másként MSZP-komisszár a személyi titkárával, mobil tele fonján „ellenőriztette” a spontán találkozó menetét, mintha a semmitmondó magnófelvétel nem is lenne elég. Sanyi nagyon be rú gott, ennek ellenére őt láttam e gyedül okosnak, magánál lévő nek, szellemesnek és felszabadultnak. És főleg őszintének, közlé keny nek. Nem zavarta, kik ülnek mellet te, mindig csak azt mond ta, amit tényleg gondolt. Egyre lelassultabban, rosszul pörgő nyel vével bárki viccelődésébe beledadogta aktuális meglátásait. Csak rajta látszott erősen a kerítésszaggató szilvórium közvetlen hatá sa, mert aki érezte, hogy „leleplezné magát”, az már inkább hall gatott. Zelnik Jóska – nem egy kiköpött szálfatermet – bridges nad rágban múlatta az időt; poharát kezébe markolva, bölcsen, csillo gó szemekkel, de eltűnődve hallgatott. Aztán, amikor úgy érezte, eljött az ő szakrális megnyilatkozásának ideje, legott bele is vá gott. Viszonylag hosszú értekezést tartott, miként kell értelmezni a magyar televíziózás közszolgálatiságát (talán a Peták helyett, aki nem volt jelen), népi kultúráját, stb. Arra is kitért, milyen legyen a politika és a kultúra viszonya. Az én Sanyim ezt már meg nem áll hatta! Erősen az asztal sarkába kapaszkodva szólásra emelkedett, és nagyjából a következőket mondta: „Figyelj, Jóska, okosakat mondtál itten, de azért valamit mondok én tenéked… Nem a titkos társaságokban, titokban, elit káderek egymással, egy más között kell az ilyen dolgokat lerendezni, hanem a nép részvételével, a nagy nyilvánosság előtt.” Aztán, hogy nyoma té kot adjon népnemzeti kifakadásának, bika-keményen leült, ám ha nincs mögötte/alatta a szék, fix, hogy hanyatt esett volna. Így csak belehuppant, egyetlen nagy reccsenéssel (lehetett 120 kg). A hatás nem maradt el. Néma, szinte síri csend lett. Átérezve a hely zet képtelenségét, valahogy kicibáltam Sanyit az udvarra, nem tö rődve törődött állapotával. Muszáj volt! Mert amint kiértünk, úgy elkezdtem teli szájjal röhögni, amint csak a torkomon kifért. Mert a Sanyi spiccesen kioktatta a Nagymestert, amiből csak lehetett. Magyarán: akasztott ember „házában” emlegette a kötelet…

Te is lázadó vagy?

Kérdezte Sanyi, náluk, amikor már kezdte megérteni, hogy sosem fogok belépni. „Nem!” – feleltem. – „Odáig még nem jutottam. E gyelőre csak azt látom, hogy ez a szabadkőműves HÁLÓZAT szörnyű alacsony hatékonysággal működik, ami nem is cso da, ha egyszer a káderkiválasztás alapmotívuma a kontra sze lekció. Ha belépnék, azt nem azért tenném, hogy belülről bom lasszam, mint tették egyesek az MSZP-ben, hanem azért, hogy megmutassam, mindezt „a tervszerű népmegvezetést” jó cél lal, sokkal hatékonyabban is lehet csinálni.” – „Igazad van, mondta Sanyi, én is így látom. Akkor miért nem teszed azt?” – válaszolta. Nem szóltam egy szót sem. Az eltelt hónapok ban minden okkult témájú könyvet elolvastam, ami a szabadkő művességgel csak kicsit is összefügg. Sok mindent tudtam, értet tem már, amiről – még – nem akartam Sanyival vitatkozni. Sanyit én hívő embernek láttam – éreztem -, de ugyanakkor pragma ti kus, egyszerű lélek volt, aki a mi képtelen barátságunkat a maga módján úgy akarta megélni, hogy segít nekem „földi” karriert csi nálni. Ő ugyanis tudta, hogyan kell. De én akkor már nem erre a földi világra koncentráltam. Némileg kielégítette a napi operatív hiúságomat, hogy egy MTV 603 rendszámú kis VW Golffal róhat tam az utakat, ingyen, de belülről megmaradtam az igazság ba lek­bajnokának. Ebben a Krisztushoz közeledő magányos lelkisé gemben sem mi keresnivalója nem volt a Fraternitasnak… Akkor szerencsémre új „vendég” érkezett, aki már nem is jelentett a szá momra különösebb meglepetést – és így a téma „ugrott”. Sanyi va la hogy’ vonzotta a más ként gondolkodókat. A valaki – Kuczka Ju­dit volt, az egyik kultú rális műsor – valamilyen … 2000. – főszer kesz tője. Már többször is talál koz tunk; – kölcsönösen szimpati zál tunk egymással, később több í rását is felhasználtam, leközöltem a televíziós könyvben, olyan gondolatébresztők voltak. De sokáig nem tudtam: ki ő? Még akkor sem. Kellemes, baráti beszélgetés volt. És akkor egyszer csak eljött az árulás, a beárulás pillanata. Akkor már túl voltunk azon, hogy engesztelő verset kellett írnom Bo ross Péter 70. születésnap jára (1998. augusztus 20.), amely kö vetkezzék most itt, teljes terjedelmé ben. Rögtön utána a másik, a melyet már – az ő szempontjukból – „fordított megvilágosodásom” után írtam (de azt már nem küldtem el senkinek, sehova):

BOROSS PÉTER 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1998. augusztus 20.)

Mértéktartó a hatalom:

Nem szükséges forradalom.

Becsületes miniszterek

Kivívják a tiszteletet.

Dolgozik, épít a Kormány:

Ez maga az új Alkotmány.

Ifjúság és mély bölcsesség –

Nem engedik egymás kezét!

Rózsák nyílnak, szívben kereszt, –

Hű hívedet híven szeresd!

Megoldottad “minden dolgod”:

Hetvenszer is legyél boldog!

BOROSS PÉTER 71. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1999. augusztus 20.)

Rossz hold van felkelőben… (Bad Moon’s on the Rise/CCR)

Elmaradt a forradalom, ’s

Feltámadt a karhatalom.

Botcsinálta miniszterek

Nem élveznek tiszteletet.

Légvárat épít a Kormány

Alkotmányunk üszkös romján.

Polgáraink csődhelyzetén

Nem segíthet jótétemény.

A valódi rózsakereszt

Krisztustól vár szeretetet.

Sűrűsödő bonyodalmak

Oszlatása múlik Rajtad.

Hetvenegyszer is légy boldog!, –

Hogy megoldhasd minden dolgod.

Czike László

Skultéty Sanyi – rögtön a kölcsönös jópofáskodások után, amikor mind a hárman leültünk a dohányzó asztalkához, rám mutatva – így szólt: „Ez az ember nemet mondott a szabadkőművesek in vitálásá ra!” Kuczka Judit csak nézett, a szeme sem rebbent. Ő pontosan tudta, mit is jelentenek ezek a szavak – én, akkor még nem. (A teljes kirekesztésemet a társadalmi – politikai, kultúrális és üzleti – életből, életem végéig. Aki ugyanis nem hajlandó belép ni a HÁLÓZAT-ba, az nem része többé a TERV-nek, szabad préda, mert nem használható semmire, ami fontos. Használhatatlan se lejt, sőt, közveszélyes másként gondolkodó, mert titokban nyilván összeesküszik a mainstream ellen. Lásd még: Orwell 1984, Fah ren heit 451 és Fahrenheit 9/11). Sanyi pontosan tudta, mit csi nál. A nagymesternek íratott vers csak arra volt jó, hogy engem „le nyugtassanak”, minden rendben van, nem lesz semmiféle retor zió vagy üldözés. (Lett.) Hogy elaltassák minden esetleges gyanú mat. Sanyi egyrészt mosta kezeit, mint Pilátus az Újszövetségben – „I wash my hands!” -, másrészt üzent a vakolóknak, hogy, mint reménytelenről, mostmár végleg leveszi rólam a kezét. Kuczka Ju dit nyilván teljesítette a küldetést – miért is ne tette volna? Judit é desapja – mindezt jóval később tudtam meg –: Kuczka Péter, író vélhetőleg szabadkőműves volt. Mint az írók között nagyon sokan, legalábbis a jelentősebbek közül. De Kuczka Pétert, a népi írót – nem is első sorban az írásai, hanem a szerkesztései avatták szép irodalmi zse nivé. Kiváló népi író társai között említhetem például Illyés Gyu lát, Fekete Gyulát (Szimmaren, a Kék Sziget!), Sán dor Andrást. Előbbi biztosan, középső vélhetőleg a Testvériség é rintettje; – Sándor András dezer tált. (Talán őt azért nem bántották, mert szőrűnek a szőrűt, úgy tudom – tilos…) Hogyha Kuczka Péter sem mi mást nem tett volna a magyar és az egyetemes irodalom ért, mint hogy éveken át szerkesztette a Galaktika című science fiction folyóiratot; már akkor is, csak ezért is, irodalmi Nobel-díjat érdemelne… Rajongója voltam/vagyok 16-18 éves koromtól.

Meddő „összeesküvés”

Sanyi még tett értem egy utolsó előtti próbálkozást. Megint magá hoz hívott, “spontán találkozó”-ra… És hát – megint voltak ott új emberek is, akik ki tudja, hogyan kerültek bele a mozaikból össze rakott képbe. Ott volt Mihályfi Sándor, a „nyomulós” filmrendező, Murányi László, az egykori tévéhíradó-szerkesztő, meg – ha jól em­lékszem Szilárd Tibor is, aki egykor az MTV gazdasági vezetője is volt, majd a Felesport Kft. ügyvezetője lett, Hegedüs Csaba előtt. A fő műsor – mint rövidesen kiderült – én voltam, mint egy Sanyi ál tal megtervezett, lehetséges „puccs” kulcsfigurája. Nagy tudású ba rátom – akkoriban még tartós televíziós betegállományban volt, vagyis még nem volt az Orbán-kormány kisgazda, környezetvé delmi közigazgatási államtitkára – nem kertelt. Előadta, hogy már minden jelentős fórum előtt nyilvánvaló, hogy Ragáts Imre gazda sági főigazgató és Horváth Lóránt megbízott tévéelnök csődbe dön tik a Magyar Televíziót, és hogy ez ellen sürgősen tennünk kell va lamit. Körbenéztem Ez így, mind miránk hárult: a betegállomány ban rejtőzködő vezető jogtanácsosra (Sanyi), a már évekkel ezelőtt kirúgott híradó-szerkesztőre (Murányi), az obligón kívüli filmren dezőre (Mihályfi), a már nyugdíjban lévő volt gazdasági vezetőre (Szilárd) és az elnök leváltása után azonnal eltávolított főtanácsa dóra, a MTV volt vezető közgazdászára, vagyis énrám. A helyzetet ab start mindenki rendkívül komolyan vette, így én sem protestál tam. Sanyi közölte, hogy én leszek az új gazdasági főigazgató, ha a Ragácsnak felmondtak (?). Megkérdezte Murányit is, vállalja-e a té véhíradó főszerkesztői beosztását. Murányi vállalta… Miután így mindenkinek kiosztotta az operatív feladatát, Sanyi kért bennün ket, tegyünk meg a magunk területén „mindent” annak érdeké ben, hogy „a megbeszélt dolgok” maradéktalanul megvalósulja nak. Hazafelé egyfolytában azon gondolkoztam, kinek mi is a „te rülete”. Nekem speciel nem volt… Mondanom sem kell, hogy eme „összeesküvésnek” semmi folytatása nem lett, még szóban sem. A Ragácsot később kinevezték tévéelnöknek, porig rombolta a Tele ví ziót, vagy ha így jobban hangzik: a sárga földig…

Vadászkalandok

Említettem, hogy mindkét barátom – Schamschula és Skultéty is – nagy vadászok voltak, de amúgy a hobby-horgászatot sem vetet ték meg. (Gyuri tudott horgászni, a Sanyi csak lógatta a kukacát.) Egyszer – még boldogult tévés korunkban – Sanyi elmesélt egy bi zarr történetet. A Mátrában vadászott, s lőtt is egy gyönyörű szar vasbikát. Már sötétedett, mikor elment egy közeli barátjához jeep ért, hogy a szarvast hazavigyék. Mire visszaértek, öreg este lett, és a bikának bizony csak hűlt helyét lelték. A lámpák fényében von tatás nyoma látszott az erdei úton, egy közeli falucska felé. Ahogy csak tudták, olyan halkan közelítették meg a települést, majd a há zat, ahová a széles nyom vezetett. Csendesen, észrevétlenül fel fektették a bi kát a jeep platójára. „És bosszú, az nem is volt?” – kér deztem Sanyit. „Dehogynem! – válaszolta diadalittasan – Elő ször szétlőttem a tetem elé „kötött” szakadt Zsiguli mind a négy kerekét, aztán még belelőttem a tankba is.” Síri csend volt egész idő alatt, míg az autó kiégett… (Csak hallgattam, belül ről fejcsóválva, mintegy előre látva a jövőt: mégis, mi ehhez képest, ha valaki születésnapi eufóriában a vadászházban szétlő egy fest ményt?) Másik alkalommal Sanyi Schamschulának me sélte a leg ú jabb szarvas-történetét, két egymás utáni időpontban, két rész letben. El ső ízben elmondta, már többedszer konstatálja, hogy a közeli Szlovákiából gyakran átváltanak a szarvasok. Különösképp feltűnt neki két, együtt kóborló aranyérmes szarvasbika. Gyuri a következő találkozásunkkor megkérdezte Sanyit: „És mondd, mi van a két gyönyörű „bikáddal”? – „Mi lenne? Hát lelőttem…” – hangzott a kényszeredett válasz, némileg kuncogva. De a Gyuri nem hagyta annyiban: „Mind a kettőt?” – „Mind a kettőt.” – vá laszolta Sanyi, a Magyar Televízió – akkor még – vezető jogtaná cso sa. Kicsit később – 1998-tól haláláig -: Orbán államtitkára…

A Televízióval kapcsolatos munkaügyi peremben Dr. Nagy László, közismert jobboldali ügyvéd-politikus képviselt. Sanyi csak mor go lódott: „Minek ágyúval lőni verébre?” – de a pert végül „ágyúval is” elveszítettem. Amikor ügyvédemnél jártam, többnyire politiká ról beszélgettünk, az ügyemről még érintőlegesen sem. Mintha az nem is lett volna fontos… Csak úgy, megemlítettem Nagy László nak, aki később a jó barátom lett, hogy a Skultéty Sanyi és a Scham schula Gyuri nagy vadászok, és kedd hajnalra – 2-kor jön nek értem – meghívtak egy kis cserkelésre a gödöllői dombság ba. Ügyvédem valósággal felcsattant: „Dehogy mész te sehova, még a végén valami vadászbaleset ér, aztán itt maradok a perben, nélküled!” – kiáltotta, s egészen meghatott, hogy „ennyi re” vigyáz rám. Később aztán így se, úgy se sikerült…

Kárászhorgászat a zavarosban

Aztán eljött a nagy nap, az árulás tetten érhető pillanata. Nem is sejtettem, mi készül. Schamschula Gyuri horgászni hívott, Skulté ty Sanyival együtt, amit nem nagyon értettem – nem tudtam, nem hallottam eddig semmit Sanyi horgász-múltjáról, nem is volt neki -, lakhelyére, a diósjenői horgásztóhoz. Sejtettem, hogy inkább be szélgetni fogunk valami fontos dologról, de azért vittem két elég keményre felszerelt horgászbotot, azt hittem, pontyozni fogunk. A-laposan melléfogtam, most is, minden várakozásomban. Úgy tűnt, tényleg horgászni fogunk, mert kimenve a stégre, Gyuri felesége, Gizi legott be is etetett, úgy 10 méterre a stég elé, ahol már 1-1,5 méter mély is lehetett a víz. Csontkukaccal horgászott, és percen ként fogott is egy-egy tenyérnyi kárászt. Gyuri nem dobott be bo tot; inkább csak a beszélgetést „irányította”. Mivel a szerelésem a kárászokhoz nagyon durva volt, ráadásul a „csontitól” is iszonyo dom, csak gilisztát meg kukoricát tűztem a horogra – persze, hogy nem fogtam semmit. Kicsit finomítva a „hardware”-en, aztán sike rült négyet-ötöt fognom – Gizi ezalatt legalább tizenötöt dobált be a közös szákba. Sanyi „háttal a menetiránynak”, a part felé, a pal ló alatt úszó zott, és akasztott is vagy tucatnyi féltenyérnyi-tenyér nyi, soványka keszeget. Nyilvánvalóan hülyéskedett; bohóckodás sal akarta felhívni a figyelmemet, nehogy komolyan vegyem már a horgászatról szóló meghívást. Sajnos én „igazságra” születtem, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a dolgokat illik a nevükön nevez ni. Minden titkot, fedőnevet, sunyiskodást, mellébeszélést helyből utálok. Ezért igazából később – egész nap – se nagyon vettem ész re, hogy nagyon el vagyok tévedve. Valójában minden folyt, csak komoly horgászat nem. Én érthetetlenül egyfolytában az úszómra koncent ráltam, de pechemre az is mozdulatlan maradt. Finom e bédet – ha jól emlékszem, frankfurti levest, virslivel – ettünk, amit Gizike főzött. (Nem csak horgásznak, de szakácsnőnek is elsőran gú volt.) Ebéd után Gyuri mondta: „Nem kell minden időt a sté gen tölteni!”; de végül is Sanyival hárman csak visszamentünk a tóhoz, hátha több szerencsével járunk. Nem jártunk. Felmentem a házba, Gyurihoz. Arra kért, menjek vissza, és mondjam Sanyinak, hogy menjen fel. Amikor szóltam Sanyinak, ezt mondta: „Nekem nem főnököm a Gyuri, hogy veled üzengessen!” – majd egy fél óra elteltével sűrű sóhajtozások közepette feltápászkodott, s csak felment – „raportra” (?). Gizi nem volt már jelen, amikor „a műsor” elkezdődött. Már nemsokára indultunk volna Sanyi terepjárójával hazafelé, mikor Gyuri elővett egy könyvet, és nagy szertartásosan átadta nekem. Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyve volt. Sanyi meg sem nézte, mint aki már jól ismeri – a könyvet, vagy az eljárást. Hozzátette – „Ez egy nagyon jó könyv, olvasd el figyelmesen, és gondolkozzál el rajta.” Hazafelé alaposan beolvastam Sanyinak; vele szemben valahogy sem félelmeim, sem skrupulusaim nem voltak. (Kérdeztem is egyszer tőle, hogy’ lehet, hogy ő „annyira emberi”, miközben a többiek olyan gépiesek? Fel hívta a figyelmemet, hogy szerinte a Gábor Józsi sem gépszerű.) a történtek nagyon felháborítottak, pedig a lényeget – hogy valójá ban mi is tör tént – akkor még nem értettem, és nem is kötötte az orromra senki. „Mi volt ez az egész színjáték?” – kérdeztem. Ő se értette – hazudta. „Szerinted a Gyuri patyolatfehér?” – kér deztem dühösen. „Nyakig benne van ő is!” – felelte gondolkodás nélkül, mereven előre bámulva az útra. Ennyiben maradtunk. El­olvastam a könyvet, nagyon figyelmesen – de csak a félelem, a ret tegés és az iszonyat nőtt bennem még nagyobbra. Egy hét leforgá sa alatt végeztem a könyvvel – pedig két hetes határidőt szabott -, aztán meg kér­dez tem a Gyurit telefo non, hogy “visszaküldhetem-e, Sanyival”. Nevetve mondott igent… Akkor már tudtam, mit jelen tett mindez. Apám is azok között volt, akik valahonnan ismerték az okkult rituális ceremóniát. Apám egyenesen azt állította, hogy ez vele is megtörtént. (Hol, mikor, kivel, kikkel? – máig rejtély.) A kit megkérdeztem, mind egybehangzóan állította, amit azután egy szabadkőműves – Magyar Szimbolikus Nagypáholy – szertartás­könyvben is elolvashattam. Nagy Töhötöm könyve – szinte a „ma gyar Adam Weishaupt” élettörténete – mindmáig „egy (minden be szervezendő személy számára) követendő pél da” krónikája; az író először jezsuita lett, majd kilé pett a katolikus szerzetesrendből és szabadkőműves lett. Meg mu tatja a könyv, milyen keskeny a határ a kétféle, merőben el lenté tes „hit” között annak, akit a szervezet e reje, a közösségi hitélettel együttjáró sürgés-forgás, a társadalmi nyüzsgés, a félkato na i rendtartás és fegyelem sokkal jobban vonz, mint a szervezet i gazi célja, maga a vallás, a hit. Mert lényegében a jezsuiták és a szabadkőművesek is tulajdonképpen intellektuális zsoldos katonák, vagy legalábbis azok voltak a történet idején. A Seszták Ágnes „parafrázis” mintájára úgy is mondhatnám, hogy a történet egy személyes lelki „megvilágosodás” története; no nem azé, „hogy’ lesz a zsidóból kereszténydemokrata”, bár Adam Weishaupt két „megvilágosodáson” is keresztülment: előbb zsidó ból jezsuita lett, majd jezsuita kánonjogászból szabadkőműves; mi több, a szabadkőműveseket egyesítő új világszervezet, az Illumi nátu sok, a Sátán Zsi na gógája (Jelenések Könyve 2.9), a sza badkőműves világcent rum megalapítója, amely a mai Világ állam „jogelődje”, és amely történések közvetlen következ ménye, hogy 2009-ben a Világállamot a Dönme irányítja, amelynek élén egy mo dernkori triumvirátus, Jacob Rothschild, David Rocke feller és II. Erzsébet, angol királynő áll (így volt/lett a mi „Sa nyinknak” egyharmad – „III./III.” részben igaza). Szóval, idézet a rituális rendtartásból: „Nagy Töhötöm ’Jezsuiták és szabadkő művesek’ című könyvét egy – addig sikertelen – tagfelvételi ceremónia záró akkordjaként kell átadni a szabadkőműves jelöltnek. Egyrészt a ceremónia hivatalos lezárása céljából – ha a beszervezési kísérlet ezután is eredménytelen marad, a Rend ezennel hivatalosan is leveszi a kezét a jelöltről, aki ez után szabad prédává válik -; másrészt éppen azzal a céllal, hogy a könyv elolvasásával a bizonytalankodó, ellenszegülő jelöltet még utoljára jobb belátásra lehessen bírni, tehát még meggondolhassa magát. A könyvet szabályszerűen min dig 2 személy jelenlétében kell átadni. Az egyik személy szabad kő műves, aki referál a páholynak a végső kísérlet lefolyásáról és eredményéről. A másik személy profán – a páholyhoz kö zel álló, nem tag (szimpatizáns) polgári személy -, aki a ren den kívüli hiteles tanú szerepét tölti be.” A konzekvenciát böl csen kell levonnom. Sanyi halott. Ezek szerint ő nem volt profán…

Sanyi könyvtára

Skultéty Sándor felemás személyiség volt. Minimum kettős életű; – volt egy jobb meg egy bal oldala (egyik sem volt „hivatalból rossz”), és merő pragmatizmusból, mindig azt vette éppen elő, amelyiket a helyzet megkívánta. Baloldali (keresztény szociáldemokrata) gyö ke reit igazolandó ott az édesapja, népnemzeti mivoltát pedig bősé­gesen igazolhatta Iza, a nővére. Sanyi nem volt egy kiművelt elmé leti koponya, viszont a való világban senki nem járhatott túl józan paraszti eszén. Elképesztőek az önéletrajzai. Három-négy éves is meretségünk alatt legalább három, különböző céllal íródott/publi kált életrajzát ismertem meg – ezek mintha három különböző sze­mély életrajzai lennének. Volt egy őt teljesen “szentté avató” naci onáléja, mely a Telehírben – az MTV belső lapja – látott napvilágot. Ebben a számomra még a dátumok is nóvumok voltak – alig talál tam benne egyezést „az én” Sanyimmal… Sanyit mindenki szeret te, fantasztikusan jó főnök, inkább mindenki barátja volt. Aki ki­érdemelte, annak mindenben mindig segített, egyengette az útját. De ellenségeivel sem volt haragtartó, bosszúálló vagy kíméletlen. Az egész szakmai-, politikai-és élettevékenységét (súlyos szívbe teg volt, akinek Isten „kimérte” az idejét) az egyszerűségre, tisztaságra és a praktikusságra való törekvés, pragmatizmus jel le­mez te. Soha nem volt a bonyolult „időhúzások” híve; nagyon jó diplomáciai ér zéke volt, de zárt, megbízható körben soha nem kendőzte el a sa ját igazi véleményét, állásfoglalását. Énvelem szemben csak akkor változott meg, amikortól „szabad prédává” váltam; de erről majd még később… Voltak „hivatalból” is ellenségei, de érdekes – még azok is tisztelték, becsülték, sőt: szerették! Egyszer Sanyi elmond ta, kik is a Televízióban működő Mossad-csoport tagjai. Ő már csak tud (hat)ta… (A nevük más összefüggésben megtalálható a te levíziós könyvemben.) Amikor Petákot leváltották, mindenki biz tos ra vette, hogy – velem együtt – őt is kirúgják. Nem így történt! Végül 1998-ban televíziós be tegállományból „igazolt át” kisgazda államtitkárnak Orbán Viktor kormányába. (Nemrég hallottam egy másik akkori államtitkártól, hogy a Sanyit a nagyhatalmú Várhelyi András és a „szintén zenész” Horváth Béla „tette volna” államtit kárrá. Nekem Sanyi elmesélte, hogy két kőművesnek, Gyurkovics Tibornak és Hernádi Gyulának köszönhette. Már nem élnek.) Nos, amikor a Sanyi hivatali szobájában éppen – 1998. első napjaiban – „reszketve” vártuk az egészpályás bosszút, beszédelgett hozzá az egyik érintett, és emígyen szóla, Sanyihoz: „A Petákot nagyon u táltuk, de te, Sanyi, hiányozni fogsz!” – azzal kámforként el is illant; nyilván szólította a kötelesség, noha munkaköre nem volt… Hogy mi tűnt fel a Sanyi otthoni könyvespolcán? Nem volt ka rak tere. Volt ott mindenféle, de csak afféle „kirakat”-könyvek. Olyan ember könyvtára, aki mintha mutatni, illusztrálni akarná a szem lélődő számára, hogy ő „kicsoda”. Két könyv különösen megütötte a szememet. Két képeskönyv – „materialista” felnőtteknek. Okkult könyvek – nem szeretem az ilyeneket. Hidegek, hamisak, hivalko dók, evilági ak, giccsesek, erőltetettek. Az egyik: Antall József te metése (szerkesztette: Várhelyi András). A másik: A fran cia for ra dalom képekben. Másoknál is láttam ezeket a könyveket. Ez a Grand Orient szellemiség Antall egész udvartartását körüllengte…

Orbán-ügyek

Sanyi „üzemszerűen” úgy működött, akár a legnépesebb társaság kellős közepén is – miközben ő volt a társaság természetes közép pont ja! -, hogy állandóan a fülén lógott a többcsatornás mobil tele fonja, amelyen akár két-három emberrel is beszélhetett párhuza mo san, egymástól függetlenül, – emellett többeket még „parkoló-pályán” várakoztathatott is. Fogalmam sincs, honnan volt ekkora megosztott koncentráló képessége, ugyanis sűrű telefonálás köz ben még izgő-mozgó, beszédes apró szemeivel „a nyájat is” haté konyan szemmel tartotta, sőt, szapora hunyorításaival még „né mán”, de eredményesen kommunikált is velünk! Multiplexer üzem­módjának információ-termelékenysége minden szárnyaló képzele tet felül múlt. Az hagyján, hogy mindenkiről mindent tudott. Min den nap újabb és újabb információ-halmazt „dobott” felénk, mert ha valami szaftosat megtudott, nem bírta ki, hogy meg ne ossza a Petákkal, vagy velem. („Illetéktelenekkel”, a gyanús sze mélyekkel, vagy pláne „az ellenséggel” persze – nekem sosem volt tiszta, kik is azok? – csak tudatosan mixelt dezinformációkat közölt.) Amikor Orbán Viktorék megnyerték az 1998-as országgyűlési választáso kat, naná, hogy az volt a legfontosabb megválaszolandó kérdés, ki is ez az Orbán Viktor? Sokféle legenda, mendemonda, friss hír ke ringett róla. Sanyi mindenkinél többet tudott, mintha a Viktor há lószobájában – de legalábbis a dolgozószobájában – is lettek volna kémjei… Hozta a hírt, hogy néhány hét miniszterelnökség után Orbánon az idegösszeomlás tünetei mutatkoztak, és minden hétvégén a telki magánklinikán „regenerálják” – ami nem is meglepő, mondta, hisz a Viktor előtte sohasem dolgozott, egy per cet sem, és hát Oxfordban mégse okíthatták ki mindenre, ami egy gyakorló miniszterelnök számára nélkülözhetetlen, nem is szólva a disznóólról, amit a Gyula hátrahagyhatott. Aztán meg jött a hí r az Orbán Viktor gyerekes „miniszterelnökkénti hivatali viselke dé séről”, már mint, hogy: komolytalan. Állítólag az egyik államtitkára benyitott hozzá, és mit látott? Orbán Viktor, Magyarország új, ifjú miniszterelnöke talpig autentikus alcsúti mezében, önfeledten de káz gatott, miniszterelnöki dolgozószo bájában. Még jó, hogy nem a Madelaine Albright vagy a bilderbergi Bill Clinton tévedt be hozzá, mondjuk egy orális szaxofonnal a kezében… Ha-ha-ha… De aztán más történetek is érkeztek, kevésbé komolytalanok és spontánok; származásáról, jövendölésekről. Volt egy furcsa történet, amelyet több kézből is ismertem. Egyszer Várkonyi Balázs – ma: a Magyar Hírlap szerkesztője – mesélte, aki egy tanulókörbe járt egykor pl. Bárány Anzelmmel (majd még jön), aki szintén ismerte a legendát. Rebesgették a Viktorról – Varga Domokos György, alias: „Dombi” egyszer meg is írta, több éves szilenciumra büntették emiatt -, hogy mikor miniszterelnök lett, már a harmincadik garádicson állt, éppúgy, mint Vaclav Hável. Íme, a Balázs legendája:

Két gyors tőmondattal nyitott: „(1) Nem vagyok zsidó, bár tudom, annak látszom. (2) Nem vagyok titkos ügynök, bár évekig próbáltak beszervezni; – mindig a Balatonhoz vittek egy személyautóval, egy kis meggyőző beszélgetésre.” – mondta. Hallgattam. Azon gondol koz tam, mért köti az orromra az idézett, általam nem kívánt posz tu látumokat. Futólag felmerült bennem: mi lenne, ha én, vele el lentétben esetleg kriptokommunista, zsidóbérenc, szabadkő mű ves vagy kettősügynök (lásd: Kötött Kéve, 1998. február – Skultéty-Ki rálybé Iza mélymagyar lapja); netán még orientalista kisgazda is (ennek akkor ugyan még nem volt semmilyen aktualitása) lennék, de nem adtam hangot színes látomásaimnak. Vendéglátómmal Orbán Viktorról beszélgettünk, nem sokkal az 1998-as választások után. Tudta, hogy a Demokratában két évvel előre megjósoltam a miniszterelnökségét, s azt is, hogy nagyon aggódom érte. Emellett annak is a tudatában volt, hogy a „rajongásom” nem kritikátlan, és nem is korlátlan/felhőtlen, mint például Tóth Gy. Lászlóé, aki e gyenesen zseninek, s Európa legtehetségesebb politikusának ne vez te az ifjú miniszterelnököt, éppen akkoriban, a Demokratának adott interjújában. Nos, Balázs elmesélte, hogy értelmiségi társa sá gi körökben tartja magát a legenda, miszerint Orbán Viktor (aki az Ikrek jegyében született) horoszkópja felemás, baljós jövőt ígér. A jóslat szerint Orbánt a dörzsölt, gátlástalan tanácsadói beviszik majd a sűrűbe; olyan mélyen, ahonnan már nincs visszaút. Elhi te tik vele, hogy alapvetően minden rendben van, sínen halad az or szág – amit Orbán készséggel elfogad, hiszen nem természete az örökös háborúzás. Egyébként is az egész „Fidesz-company” fixa i deája, hogy elég csupán szorgalmasan dolgozni (plusz szellemes, szívhezszóló beszédeket mondani), és önmagától megteremtődik a polgári jólét, a demokrácia. Amikor Orbán Viktor rádöbben, hogy rászedték, kilép a Skót Rendből, és visszatér magyar népi gyökere ihez: forradalmárrá, népvezérré válik. (No, ezen a várakozáson ma már jócskán túl vagyunk…) Végül beteljesül a szokásos magyar á tok, a tra gédia, a legenda. A magyar balsors: a szakrális vadkan…

Említettem a miniszterelnöki származásról szóló híreket.

Amilyen meglepő információkat ez ügyben a Sanyi előadott, azok ból én – őszintén szólva – nem sokat hittem el, mindenesetre arra jó nak tűntek/látszottak, hogy – sok évvel később – egy gúnykölte ményt fabrikáljak belőlük. Annyit azért a versike elé fűznék, hogy amennyiben a legenda magva – ami Sanyi szerint Alcsút környé kén „gombnyomásra” éledt – igaz, úgy ma, 2009-ben bármit is ár mánykodjék az MSZP és volt koalíciós partnere, teljesen valószí nűt len, hogy a kisebbségiek és a legitimisták 2010-ben Orbán el len szavazzanak. Íme, a vers, az állítólagos dédmama románcáról:

A hepiend balladája

Trónörökös volt a Habsburg,

A Ferenc Ferdinánd -

Nyári éjen kedvese lett:

Sárika, vadvirág…

Száll reád merénylet átka,

A mátka megfogant –

Méhében egy halott császár

Magjáért szól a lant.

Ah! lágyan kél az esti szél

Alcsútdoboz felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

Ne szülj császárt, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!…,

Férjhez adták egy orsóshoz

A csinos roma nőt.

Elárul a járomcsontod,

A nemes halánték –

Nemzedékek titkát hordod:

Ferdinánd atyádét.

Európa egységes lesz,

Magyar reményt kínál -

Hogy végtére megment minket

A szakrális király.

Pápa, add hát áldásodat!

Ő megmenti trónod…

Antikrisztus nem fog rajta –

S így mindenki boldog.

Megmenekülhet a világ,

Róma és Izrael -

Armageddon tehát nem lesz:

A vész így illan el…

Halál helyett örömünnep

Az Apokalipszis -

Jézus, s Márja békét hoznak,

Mert nem lesz több krízis.

Az Aranykor bőséggel jön,

Büszke Isten Fia -

Eredményes volt az újkor

Magyar áldozata.

Eggyé forrt az egész világ,

Minden népe testvér -

Megigazul minden ember,

A sok bűnös megtér.

Egynek engedetlensége

Majd’ mindent tönkretett -

De egy engedelmessége

Irgalmat érdemelt.

Isten tehát megbocsátott:

Új a történelem! -

Mert leszállt Ferdinándra

Megszentelő kegyelem.

Vác, 2004. október 26.

Czike László

Orbán Báránykája

Felállt egy miniszterelnöki hivatal, amelyben egy „korábbi ismerő sünk” – Tellér Gyula, az MTV korábbi fideszes kuratóriumi tagja – afféle „tájékoztatási miniszteri” szerepkört kapott és töltött be, épp olyat, mint boldogult Antall József miniszterelnöksége idején Var ga Domokos György, alias: „Dombi”, aki azóta felesküdött a Ma gyarok Szövetségére – Kelemen Iván után Vukics Ferenc géniu szá ra -, és az elmúlt 20 évben egyébként is elévülhetetlen és felül múl hatatlan történelmi érdemeket szerzett a törzsi háborúk analí zi sé nek és szintézisének tényfeltáró, oknyomozó munkájában. Eb ben a hivatali szervezetben kezdett el működni az új, „oda-vissza tájékoztatási gépezet”, amelynek egyik legelső és legsürgősebb fel a data az Orbán-kormány média-politikájának stratégiai megala pozása volt. A munka egyik kulcsszereplője Bárány Anzelm volt, aki egyik nap – nagy meglepetésemre, hisz’ azelőtt nem is ismer tem – felhívott telefonon, és kért, fáradjak be a Miniszterelnöki Hi­vatalba, és vigyem magammal minden írásomat, amit televízi ós és média szempontból távlatilag fontosnak tartok. Nem tudtam, mi lyen szempontok szerint szelektáljak, így magammal vittem az el múlt években megjelent írásaimat tartalmazó teljes dossziét. Bár ne tettem volna! Sanyi nagyon belelkesedett, azzal hitegetett, hogy mostmár „holtbiztos”, én leszek a tévéelnök, vagy még „valami na gyobb”. Pillanatok alatt „kinyomozta”, hogy bizonyos Bártfai Béla (a ki, ha jól emlékszem, évekkel később gyanúsított is lett, valami lyen ügyben) államtitkárhoz – Bogár László államtitkár-társához, a Miniszter elnöki Hivatalban – fogunk Anzelmmel együtt menni, és ő drukkol nekem, legyek nagyon okos, és minden rendben lesz. Eh hez képest nem mentünk semmilyen Bártfai Bélához. Bárány An zelm meg ebédeltetett a miniszterelnöki hivatali menzán – előtte és utána (mert ez egy egész napos program volt!) pedig gyakorlatilag agyleszívást végzett rajtam. Részletesen kikérdezett mindenről, az írásaimról, a televíziós munkámról, szakértői jelentéseimről, stb. Mivel semmit nem mondott – úgy viselkedett, mintha hazafias kö telességemet teljesíteném a Fidesz-kormány oltárán -; megkérdez tem, szóba jövök-e, mint MTV-elnök. Azt válaszolta: igen; de más jelöltjeik is vannak. Másnap elmeséltem a Sanyinak a történteket. Ujjongott, gratulált, azt mondta: „sínen” vagyunk. Ezután semmi nem történt, többé nem hívtak sehová, sőt, az írásaimat tartalma zó dossziémat sem kaptam vissza soha többé. Amikor a Fidesz új kormányprogramját megismertem, kritikai elemzést tettem közzé az Új Idők című kétheti lapban, amelynek – Sándor András halála után a vezető publicistája lettem. (András egri temetésén Várkonyi Balázs, Liebmann Katalin – ma: Echo TV – férje mondott orienta lis ta búcsúbeszédet.) Az Új Idők szerkesztő­ségében ismertem meg annak idején Murányi Lászlót, Döbrentei Kornélt és Sándor György humoralistát is, aki azután hosszú évekig a legjobb barátom volt.

Orbán és a kőművesek

„Viszonyuk” kezdettől fogva ambivalens. Erről meggyőződhetünk, ha Zelnik József „TESTAMEN”, Leonardo evangéliuma cí mű köny vét figyelmesen olvassuk. Egyszerű lenne az ellentétet elintézni pl. azzal, hogy Zelnik „nemzeti”, Orbán „úniópárti”, ám a dolog ennél bonyolultabb. Zelnik a szakrális alvilágban templomos nagymes­ter, Orbán meg „egy templomos jogutód”, a johannita rend tagja.

Szép példája mindez annak, hogy mélyebb (személyi) összefüg gé sek ismerete nélkül nemcsak az adott történelmi korszak megérté se lehetetlen, de a legújabb kori történések magyarázata is sú lyos korlátokba ütközik… Zelnik említett könyvének 14. oldalán a kö vet kező szövegre bukkanunk: „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politi ká val. Úgy vélve, hogy legyőzték az előző hatalmi szerkezetet, nem ve szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megőrzése érdekében hitre és val lásra szólít fel.” Nem nehéz felismernünk, ‘a Polgár’ vagyis a Fő polgár nem lehet más, mint az 1988. óta lezajlott ma gyar or szági „rend szer váltás” legfajsúlyosabb sze mé lyi­sé ge, Orbán Viktor, akinek többek között az a felszínen rendkívül „hálásnak” tű nő, de valójában rendkívül hálátlan feladat jutott, hogy a valós nem zeti alternatívát nyújtó népvezér (a királyfi) helyett annak „al te re gója” legyen; vagyis hogy kiváló médiumi képességei révén – például Gyurcsánnyal szemben – „a hi teles alternatívát, a nemzeti hőst” alakíthassa, holott az igazi sze repe „leve zető szelep”, amely ből a remény, az igazi alternatíva utolsó esélye fáradt nemzeti gőz formájában távozik el, és nem marad utána más, csak az űr.

De vajon miért bánik el Zelnik ilyen „méltánytalanul” a szabadkő műves Antall Jó zsef (Hiúz Szemei – svájci Grand Orient típusú, a B’nai B’rith által irányított páholy) szellemi, és úgy tűnik, minden más tekintetben is „egyetlen örökösével”, Orbán Viktorral? Mi az igazi baja vele?! Talán nem elég nemzeti, vagy nem eléggé jobbol da li? Vagy nem elég „polgár”, hogy gúnyolódik rajta, vagy netán a vallásos hitét „kevesli”? A valódi okok a történelem mélységeiben rejtőznek. Mindkét lovag a saját szupranaci onális lovagrendjé nek világnézetét, stratégiai koncepcióját képviseli. A történe lem mélységeiből ím’ új ra előtör a két ellentétes világfelfogás kibé kít hetetlen harca, amely a képtelen, egyszerű átlagember számára „értelmezhetetlen” Zel nik-Orbán párviadalban ölt testet, lángol fel, nem csupán egy exkluzív könyv pergamen-sárga, kemény lap jain, de a minden napi politikai való világban, a „nemzeti stratégiai döntések” hadszínte rén is. Napjainkban újjáéled a középkori „lo vag-uralom”. Mind egyik jelentős rendszerváltó politikusunk, de a tu dósok, művé szek, írók, építészek, bankárok, sőt, már egyes fő papok is – akik valamennyire adnak magukra – belépnek vala me lyik „rend be”, mintha exkluzív csoportképzés nélkül már nem is lenne egyenrangú ember senki emberfia… (vö. Skultéty Zel nik-kritikájával – Dánoson). Ebben a „gigászok párviadalában” Or bán Viktor, a „Polgári Szö vet ség” elnöke képviseli a guelphsek; míglen Zelnik József nagy mester, a „Magyar Kulturális Szövet ség” elnöke a staufok „ghi bellinus” globális nagypoliti kai ér dekeit. Amíg Orbán a Szent János Lovagrend (más néven jo hanniták) szelle miségét, addig Zelnik az újjáélesztett Temp lo mos Lovagrend eszmeiségét hordja magában…

Amikor a fábiánus szocialista, mi több, a martinista páholyfőnök – e zek a baljós hangzású történelmi terminus technicusok nem es nek messze a Selyemgombolyítótól – pár napra államtitkár lett az Orbán Viktor nagy sietve összetákolt kormányában, éppen „zab he gyezés” folyt mindegyik frissen felállított minisztériumban. A Fi deszt nagyon meglepte, hogy – Torgyánék nem kis segítségével –ha talomra kerültek és koalíciós kormányt alakíthattak, ezért rög tön az elején ráhibáztak, sőt rá is haraptak egy „univerzális gumi csontra”, pontosabban rögtönözve kitaláltak „egy kis generál-pót cselekvést”, csak nehogy mindjárt semmittevéssel teljenek a kor­mányzás első hetei. Darázsfészekbe nyúltak…

Amint a Rend „levette rólam a kezét” – látszólag letett, lemondott rólam -, és Sanyi is rögtön elkezdett „visszafelé focizni”; a taktika láthatólag megváltozott. Továbbra is hívtak különböző látszat-cél ból, de kelletlenül viselkedtek, látványosan igyekeztek „undokul kibabrálni” velem, éreztet ve, hogy „igenlő” válaszom hiányát tény­leg packázásnak tekintik. Hogy miért jelentem meg ezekre a hívá sokra? Jogos kérdés! Az igazság az, hogy ahhoz már elég sokat tud tam (róluk), hogy ne lépjek be vakolónak, de ahhoz még nagyon keve set, hogy eldönthessem, meg merjem nekik kon k réten mondani: hagyjanak engem mindörökre békén. Több év telt el, amire végig tudtam/mertem egyáltalán gondolni, mi is történt velem. Nagyon féltem, ha „tengelyt akasztok” velük, netán „ellenségessé” válok, az váratlan retorziókat vonhat maga után. A helyzet az, hogy ebben is vétkesen naív voltam. A retorziók akkor és úgy jöttek, amikor és ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá. A Sanyitól. És úgy, hogy mindeközben – a többiek – folyama tosan szembe mo solyogtak rám. De erről majd később. Szóval ott ülök, egy miniszteriális dolgozószobában, ahol „hivatalosan” a vi lágon semmi keresni valóm nincs. Sőt, a „témavezető” – egy sza bálytalan anagrammával élve, nevezzük egyszerűen „József nádor nak” – még azt is vi­lágosan értésünkre (három-négy, immár min dent kiszolgált, „vén csatalóval” együtt ültem nála) adta, hogy „eb­ből”, itt senki nem fog egy árva fillért sem keresni. Ezek után kö tet len, népies mo dorban előadta, hogy az if jú titán, „ez a bekép zelt fiúcska” vizs gafeladatot eszelt ki az új miniszterek nek, és ezt az „e gyenfeladatot” természetesen az államtitkárok nak kell meg ol daniuk. Minden minisztériumnak átadás/átvételi vagyonleltárt kell készítenie, amely tételesen rögzíti, hogy mit is vet tek át a Horn-kor mány tól! Aztán mindenki hazament, én is. A vagyonleltárból az égvilágon semmi nem lett; a tanácsadói éppúgy lebeszélték róla Orbánt, mint később a Varga Misit a jó előre meg hir detett Fidesz-elképzelésről, miszerint értékelemzéssel, funkció/ költ ség alapon ké szítsenek vadonatúj szerkezetű és tartalmú – és nem posztkommu nista – állami költségvetést.

Ezt nyögjük azóta is…

Orbán sosem volt jóban a vakolókkal. (Közismert tény, hogy már rég óta követelik vissza a Fővárosi Önkormányzattól a világháború előtti Podmaniczky utcai székházukat, de a Főpolgármester vala mi ért mégse’ adja. A szabadkőműveseket – a Magyar Szimbolikus Nagypáholyt – nem elégítheti ki az sem, hogy Demszky nagy rava szul, „úgy vigasztalásul” előállt egy „Pod maniczky-terv vel”, ami ről nagy jából csak ő tudja, micsoda.) Szóval Orbán nem kedveli őket – ők sem őt! -, viszont figyel, hallgat rájuk, és mint afféle „szük sé ges rosszat”, respektálja is áldásos tevékenységüket, ami nagyjá ból oldásból és kötésből, rövidzárlatok okozásából és hangyaszor galommal történő elhárításából áll. (Az MSZP is tőlük tanulta ezt.) Igaz, nem pontosan „nekik”, de ingyen nekik adta a Pesti Vigadót.

A Vén Csatahajó

Egyszer a Kocsis L. Mihály „Végszavazás a halállal” című könyvé nek (amelyet Latinovits Zoltánról írt) a bemutatójára hívtak, egy a Szabadság híd lábánál parkoló Vén Csa tahajóra, a Dunán. Náluk ugyanis min den „szá mottevő” kul turális ese mény kiváló alkalom a vállveregetésre, a tár sasági öntömjénezésre, valamint egy kis bori vás ra, persze a szokásos vizet prédikálás kie gészítéseként. Egy ré gi ismerős már messziről integetett, üljek mellé. A Mihályfi Sanyi volt. Alig estünk túl egymás baráti öröm-üd vözlésén, Sanyi máris felhívott valakit mobilján: „Képzeld csak, Elnököm, kivel ülök egy hajóban! A Czike Lacival!” – majd hozzám fordult: „Akarsz a Zelnik Jóskával beszélni?” – elmutogattam, hogy nem. „Jós ka üdvözöl – mondta -; azt tudod-e, hogy az összejöveteleken ma is gyakran szóba kerülsz, mint aki ritkán téve dett? Töb ben is mindig megemlítik, de kár, hogy nem vagy közöttünk! Öregem, amit ’megjósoltál’, az mind bejött! Fantasztikus a po litikai előrelátásod!” Mondanom sem kell: köpni-nyelni sem tudtam. Akadozva igyekeztem elmagyarázni neki: nem min den „a rany”, ami fénylik. Ma sem vagyok benne biztos, hogy megértette. Sanyival többé nem találkoztam, Isten nyugosztalja. A találkozón Kocsis Levente Mihály író, kezében egy jókora boros  pohárral – megdicsőült.

Az utolsó vacsora és Dionüszosz

Ismét meghívást kaptam, ezúttal egy festménytárlat megnyitójára. Már az „előzmények” sem mindennapiak. Túl korán, úgy félórával korábban érkeztem. Azelőtt nem jártam a Pesti Vígadóban, ezért – mivel nem akartam ennyivel hamarabb bemenni -, a bejárat előtt őgyelegtem, vacillálva, mitévő legyek. Ronda szél fújt… De egyszer csak hirtelen elém lépett egy szekrényszerű „ukrán” alak, durván rám szólt: „Azonnal takarodjék innen, s többé meg ne lássam itt, mert nagy baj lesz!” – közölte ellentmondást nem tűrő han gon, majd nekem nyomban hátat fordítva, sietve a kapu felé in dult. Nyilván látásból „kipécézett” magának. Egyrészt megijedtem, más részt azért nem annyira. Nagyobb „kópék” hívtak engem erre a megnyitóra… Tettem néhány félrevezető félkört, majd bementem egy másik bejáraton. Senki nem tartóztatott fel. A lépcsőnél a Jó zsef nádor fogadott, nagy ovációval, és feljebb invitált. A kiállítás Dionüszoszról, a bor gnosztikus „imádatáról” szólt – mester kélt össze füg gésben Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájával és az Oltáriszentséggel; a témá hoz kapcsolódó magyar fest mények bemutatásával, és „összekötőszöveg ként” a falra a kasztva magyar költők – köztük: Gyurkovics Tibor és Herná di Gyula – költeményeivel.

Idézet Zelnik József „Zarándoklat a borhoz” – Dionüszosztól az Eu charisztiáig -, 2000-ben, a Pesti Vigadó Galériában elhangzott, ki állítási megnyitó beszédjéből: Ajánlás: „A világ a titok által léte zik.” (Részlet a Széfer ha-Zóhár-ból). „Ha most kóstolok egy po hár ral – így Zelnik – Antinori márki Sangiovese (ez valami vér színű vörösbor-fajta) szőlőből készült, Santa Cristina nevű (az egész név így együtt nagyon Krisztus Szent Vérére asszociál! – Cz. L.) toszkán (mint korábban olvashattuk: a „TESTAMEN”-ben Me fisz tó nemes egyszerűséggel csak „toszkán gazembernek” nevezi Le onardót! – Cz. L.) borából, akkor merek tenni némi kitérőt, hogy vázlatosan feltehessek még néhány új kérdést. A művé szet és az Eucharisztia koordináta-tengelyének origó pontjá ban ott áll az európai művészettörténet legrejtélyesebb képe, az Utolsó vacsora, és alkotója, a megfejthetetlen művészem ber, Leonardo da Vinci. Az Utolsó vacsora a keresztény világ leghíresebb képe lett, annak ellenére, hogy alkotója a római kánon szerint nem volt hívő, sőt már a saját korában is bo szorkánysággal, homoszexualitással, mágikus praktikákkal vádolták; – talán nem véletlenül, hiszen az élete tele volt ta lányokkal. Ezt még maga is gerjesztette, mikor arról mesélt, hogy csecsemő korában egy olyan monte-albanói kecske tejé­vel táplálták, amelynek a gazdája boszorkány hírében állt. Vagy hogy gyermekkorában álmában egy sólyom szállt reá és „beavatta”. De fokozta a Leonardot körüllengő misztiku mot rendkívüli szépsége is. Erről tanúskodik Verrocchio róla mintázott ifjú Dávidja és Botticini Szent Mihály arkangyala. Egész életvitele különös. Vegetáriánus volt és nő nélkül élt. Több képén átsejlik a Tantra Jóga: „Miért is volna szüksé gem asszonyra; bennem, magamban van egy belső asszony.” – tétele. Pontos példa erre a máig megfejthetetlen jelentéstar talmú Mona Lisája. Az egész képet átjárja a lírai kétértelmű ség. Vélhetőleg a huszadik századi pszichoanalízisen iskolá zott művészetkutatás jár közel az igazsághoz, mikor azt ál lít ja, hogy Leonardo ebben a képben a nemek előtti emberit, az ún. androgün-jelenséget kívánta megközelíteni. Az sem vé letlen, hogy az ezoterikus iratokban a kozmikus ember min dig androgün, a gnosztikus Antroposz. Megkérdezhetjük, feltételezhető-e Leonardóról, hogy őt ezek a gondolatok fog lal koztatták? Nem tudjuk. Mindenesetre a neve felkerült egy furcsa listára, a „Dossiers Secrets” névsorába, amely a Prie u ré de Sion titkos társaság nagymestereit tartalmazza. E sze rint 1510-1519. között ő volt a nagymester Sandro Filipe pi után, akit mi Botticelliként ismerünk. Ilyen vélt vagy va ló di tények vették körül az embert, aki (1495-ben, Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában) hozzáfo­gott az Utolsó vacsora, az Eucharisztia megfestéséhez. Ter mé sze te sen már sohasem tudjuk meg, mire gondolhatott a vi lág legtudatosabb, de egyben legszenzibilisebb művésze, amikor elkezdte ezt a munkát. Egy olyan műről van szó, mely nek rejtelmeit több könyv sem lenne képes feltárni; bi zonyítja ezt az eddig róla írt könyvtárnyi irodalom. Én is csak néhány kérdést merek itt feltenni témánk, a borál do zat szempontjából. Miért helyez Leonardo egy nőt (Mária-Mag dalénát) az apostolok közé Krisztus jobbjára? Erősíteni akarta-e ezzel Krisztus élettörténete gnosztikus szemléletét? Miért nem akarta, merte, tudta befejezni Krisztus arcát? Ke vés és együgyű magyarázat erre, hogy az előbb megfestett Ja kab arca olyan szépre sikerült, hogy azt utána már nem tudta felülmúlni. A művészet a tudomány és a vallás megis me rő egybeötvözésével, szintézisével kísérletezik. A festmény mértanilag is kivételesen megszerkesztett felépítése azt su gallja, hogy az alkotó művész célja az Opus Magnum, a cent rá lis pont meghódítása; azé a ponté, ahol a világot kiegyen sú lyo zó erő székel. Ebbe az áthelyezhetetlen, leválthatatlan és megfellebbezhetetlen középpontba helyezi Leonardo az Eu charisztiát, a kenyér és a boráldomást, úgy, hogy a Krisz tus arca mögé helyezett ablak-csillagkapu Sion hegyére nyí lik, amely földi létében a varázslatos toszkán táj. A festmé nyen Krisztus már nem figyel a tanítványok földi vitáira. A bal keze mellett egy pohár bor, a jobb kezénél kenyér. Meg nyit ja általuk a világegyetem létezés-emlékezet-rendszerét: hogy mind nyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énben nem, és én tebenned… Beszélnünk kell még arról is ebben a vázlatunkban, hogy a bor épp a misztikán keresztül, nagy titkok tudója. Elég, ha Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szim bóluma.”

Amellett, hogy megírom az igazat, ami velem történt – néha véle ményt is illik, szabad, muszáj nyilvánítanom. Egy ilyen előadásból egy szimpla pogány profán egy kukkot sem ért. Az igaz, és fejlett ju díciummal is rendelkező, olvasott keresztényt az ilyen gnoszti kus apokrif hallatán elfogja a jeges iszonyat, kiveri a jeges veríték. Ám a szöveg a templomos szabadkőművesek füle számára maga a szférák zenéje.

Már eltávozóban voltam, amikor a József nádor utolért, szeretett volna bemutatni néhány számomra ismeretlen, kifejezéstelen te kin tetű úrnak. „Czike László, szintén a Rend tagja.” – mondta. Csak néztem, minek vagyok én a tagja? Mikor később, négyszem közt rákérdeztem, mi volt ez, azt mondta – valamit „félreértettem”.

A keresztény szocializmus és az arany rózsakereszt

A fenti címekkel írtam két hosszabb tanulmányt is 2000-ben, a me lyekben részint elemeztem a titkos társaságok politikai szere pét, tevékenységét; másrészt politikai konklúziót is megfogalmaz tam: olyan társadalmi rendre lenne szükségünk, amelynek eszmei alapjai a kereszténység és a szociáldemokrácia. Mindkettő meg is je lent a KAPU című folyóiratban. Az egyikben Zelnik Józsefet, a templomépítő templomos nagymestert idé zem – Nagy László egyik versét kommentálja: „Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, és hogy megismerjük, ki ő, nevezzük nevén héberül: Sata nas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e ak kor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit je lent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátán hoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünk-re. Ha könnyű szabadságra vágysz, ő a legszabadelvűbb, ha szép ség re vágysz, ő a fényhozó (Lucifer) és egyben a fényűző, ha igaz ság ra vágysz, mindig az általa felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tény leg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költő mégis feloldja, amikor fölteszi a kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?”

Csak igazolásként: katolikus papok arról számoltak be egy katoli kus levelezőlistán, hogy némely modern építésű templomokban, a me lyek statikai szilárdsága mellesleg súlyos kívánnivalókat hagy ma ga után, képtelenek misézni. Amikor a miseliturgiában elérnek az átváltoztatás szövegéig – amikor a pap az ostyát Krisztus testé vé, a bort Krisztus vérévé változtatja át, Jézus rendelése szerint: „Cse lekedjétek az én emlékezetemre!” -; elszorul a torkuk, mint ha hirtelen gégeödémájuk támadt volna, a hangjuk elfúl, és kénytele nek abbahagyni a szertartást. A papok nem érzik jól magukat az em lített templomokban, melyeket sámáni/démonisztikus jelek, ok kult szimbólumok díszítenek, s megakadályozzák a misézést.

Íme, a Sátán temploma, amelyet az ember épített.

De a szociológus Vass Csabát is idéztem, aki épp akkoriban fe dez te fel, hogy a globalizáció a Világállamot, sőt, a Világpáholyt építi. Idéz tem, amint ő Csingiz Ajtmatovot idézte: „A globalizáció viszont – puha világháborús érintkezési módja, kultúrája révén – még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy teljesítményen is túltesz, meg változtatja, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti tár sa dalmak és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. Ravaszul kifejlesztették a pusztító rombolásnál is ‘kifino mul tabb’ módszereket: a testet megőrizték, sőt feltáplálták, ám az e gyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyű sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk fog lyának … sirit húztak az áldozat fejére … levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták … a legsúlyo sabb, legszívósabb részét, a nyakbőrt választották le róla. Da rabokra vágták, s még gőzölgő állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Aki ezen a procedú rán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, és meg halt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét – mankurt lett belőle … A mankurt nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nem zetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett a gye rekkorára, apjára, anyjára – egyszóval nem ismerte fel ma gá ban az emberi lényt.” „A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erőszak és a puha erőszakszervezetek révén fájdalom men te sen, veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosí tást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártá sára rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irány ban romboltak le, hanem – fordított görög utópiaként – tetszés sze rin ti számban, előre programozottan újra meg újra az emberi azo nosság beszélő szerszámmá tehetnek. A globalizációt jellemző de konstrukciós kultúrának éppen ez az emberi azonosság nélküli, ne gatív létű masszának az irányított újraépítése a magva. A glo ba li záció szupranacionális szerveződései alá-és fölérendeltséget ala kí tottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet anyanemzete fölé kerekedett.”

Ez az idézet önmagáért beszél.

Talán csak annyit lehet hozzátenni, hogy ez a negatív létű massza (az összevissza terelgethető és terelgetett birkanyáj) a kontrasze lek ció terméke, a világban 230 éve bevezetett szabadkőműves kontraszelekcióé. Ilyen ma Magyarország is; kapcsold be a tévét.

No, a lényeg az, hogy az említett cikkeim olvastán a József nádor „egy kis beszélgetésre” behívott a Pesti Vigadóba. Átléptünk az a u lában két oszlop – Jákin és Boáz – között, leültünk egy asztalhoz, ott így szólt: „Olvassuk az írásaidat; nem mondom, hogy nem jók. De amit a titkos társaságok „negatív” szerepéről írsz, az nem feltétlenül, és nem minden esetben igaz.” Kifogásolta azt is, hogy politikai értelemben „kikötöttem” a keresztény szocia lizmus mellett. Finoman megkért, hogy a továbbiakban tartózkod jam ilyesmik írásától, és kifejtette – nagyjából, miről, mit írhatok. Majd az emeleten Zelnik József fogadott. Húszan-harmincan bo roz gattak, valami évforduló tiszteletére. Megköszöntem a borkíná lást, de je lez tem, hogy a köszvényem és az autóvezetés miatt nem ihatok. „Olvassuk az írásaidat – kezdte. Az Angol Nagypáholy már a Grand Orientnek is fölébe kerekedett, stb. Hát hiszen értem én…” – hümmögött. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Azóta nem láttam…

Sanyi visszafelé focizik

Amíg még a „királyi televízióban” szerzett – részben okkult – élmé nyeim el nem halványodtak, könyvet írtam az utókornak. Ilyen bő ter jedelműt azelőtt sohasem írtam – A/4-es oldalon kinyomtatva 306 oldalt tett ki. Ráadásul ehhez jött még 20-30 oldalnyi facsi mile – újságkivágások, iratmásolatok, portrék a szereplőkről, stb. Elképzelhető, hogy a könyvkiadók – Demokrata, Minerva, Leleple ző, később a Vá lasz, stb. –, me lyekkel megpróbálkoztam, már ter jedelmi okok ból sem „rajong tak” a kinyomtatásért, nem is szólva ar ról, hogy a kézirat „telis-te le” volt szabadkőműves hivatkozások kal, ami még inkább bekor látozta, amúgy sem hemzsegő lehető­ségei met, ponto sabban szólva el  is le hetetlenítette a megje lenést. Másfél évvel a tévéből történt kirúgásom után, még mindig csak ott tartottam, hogy sikerült házilagos tech nikával előállíttatnom 25 köt ve-fűzött A/4-es példányt, hogy lega lább azt szétoszthassam a barátaim, televíziós ismerőseim között, hogy némi visszajelzé sem legyen, ki mit értett meg furcsa történe temből, másrészt, hogy lássam, mennyire „érdekfeszítő”, amit és a hogyan írok. Szétosz tottam – Sanyinak, Petáknak is adtam -, és öl betett kézzel vártam a fejleményeket. Sok hét leforgása után sem volt semmi vissza jel zésem, így megkérdeztem Sanyit, mi újság, mi a véleménye? Sanyi ezúttal nagyon szűkszavú volt. „Nem adha tom vissza a nekem adott példányodat sem – mondta szokat la nul kény sze re detten -, a vakolók begyűjtötték, nemcsak az e nyémet, hanem mind a 25 példányt. Szerintem a Selyem gom bo lyítóban kellene ke res ned.” Nem kerestem sehol. Bosszúságomban úgy gondoltam, jó helyen van ott, ahol van… Ne kem sem maradt meg, csak dis ken. Később a kéziratot „eladtam” Elek Istvánéknak, „szociológiai kutatások” céljára, jó pár évvel azután pedig az említett, lebutított vál tozatát (háromszor is lektorálták) – a 306 A/4-es oldalú kézi rat ból „a titkok” kihúzása u tán alig maradt 238 oldal – végül is ki ad ta a Gold Book Kiadó, „A pokol legalsóbb bugyra” címmel.

Skultéty Sanyin észrevettem, hogy „visszafelé” focizik. Mind gyak rab ban for dult elő, hogy úgy hazudott, hogy már arra sem vigyá zott különösebben: észreveszem-e, rájövök-e. Vagy egyre jobban „le fárasztotta” a nagy szívbetegen elvállalt államtitkárság, vagy ró lam tett le egészen. Aztán apránként rájöttem, hogy az utóbbi fel­tételezésemben megint csak vaskosan tévedtem. Egyszerűen csak annyi történt, hogy kettőnk között az információáramlás egyolda lúvá vált. Tőlem valódi információkat kért, szerzett, de ő ezekért csak dezinformációval, félrevezetéssel, hitegetéssel és hátbatáma dásokkal „fizetett”, illetve válaszolt nekem. Bár kitettek a MTV-tól, de azért éhhalál nem fenyegetett. Országos nagyvállalatok ve zéri gazgatóinak voltam a személyes menedzsment-tanácsadója, nem egynek több éven keresztül, kölcsönös megelégedésre. Egyszer a Sa nyi részletesen kikérdezett, miből élek, hol és kiknek dolgozom. A legkevésbé sem gyanakodtam semmire. Csakhogy nem sokkal a történtek után szinte egymás után hívattak a megbízóim, de nem ám valami újabb munka kínálatával, hanem épp ellenkezőleg. Né hány hét leforgása alatt mindhárom stabil megbízómat elveszítet tem – nagyjából hasonló mondvacsinált indoklással. Legnagyobb és legstabilabbnak látszó állandó megbízóm bizalmasan közölte, hogy a Demszky Gábor helyettese, Atkári János megtiltotta a to váb bi foglalkoztatásomat. Nem hittem el egy szavát sem. Levélben megkerestem a főpolgármesterhelyettest, aki már másnap hosszú levélben válaszolt, és a legnagyobb megrökönyödésemre – averzió nélkül – elmagyarázta, hogy azt sem tudja, ki vagyok, azelőtt a nevemet sem hallotta, soha. Aztán többekkel is részletekbe me nő eszmecserét folytattam a valószínűtlenül „durva” események ről. Fel világosítottak, hogy a vakoló gondolkodás tárgysze rű, kí méletlenül „racionális” és egyben pragmatikus. A cél szen tesíti az eszközt, az elért eredmény mindent felülír. És mindemellett szeretnek „két, vagy több legyet ütni” egy csa pásra, ha erre alkalom kínálkozik. Több oldalról is utána néz tem a történteknek, és a barátaim bölcs tanácsai, ötletei alapján a következő felismerésekre jutottam: (1) Személyes és üzleti hite le met rontották a meg bízóim előtt. (2) Elrabolták a munká­mat, hogy egzisztenciálisan tönkre tegyenek. (3) A munká mat olyannak adták, aki nekik „dolgozik”. (4) Mivel nem áll tam kötélnek, helyettem beszervezték a megbízómat. Ügyvéd barátom némileg utána nézett e hipotézisnek, és kiderítette, hogy az egyik megbízóm a közelmúltban az óbudai imakörét vélhetőleg fel cserélte egy óbudai páholyra. Mindez 2000-ben történt…

Rendre „megelőznek”

Kedves olvasóim tán még emlékeznek rá, amikor elmeséltem Ma rika, a ked ves Orbán-titkárnő „eltűnését”, majd egy kicsit később, amikor „agy -leszívtak” Bárány Anzelm szobájában, majd azt, hogy Bártfay Béla megismeréséből sem lett semmi. Mindezek a furcsa történések azt következtetik, hogy Orbán Viktor mellől kímélet len szak sze rűséggel eltávolítottak, mintahogy Torgyán József mellől is eltávolítottak, amikor önkényesen kihúztak a képvi se lőjelölti listáról. Pedig mindkét ismeretséget magam szereztem, és ők „vették el” tőlem a bárminemű kibontakozás lehetőségét. Most már ugyebár csak az a kérdés, hogy mindezek a gazemberségek – Orbán, Torgyán (és Atkári) tudtával történtek-e, vagy éppen, hogy akaratuk ellenére? Mindez lehetne puszta „véletlen” is, ha a leírt történéseket nem követte volna legalább újabb négy, de úgy néz ki, hogy még egy ötödik is, épp most van folyamatban.

Ennyi véletlen fizikai lehetetlenség…

Valamikor 8-10 évvel ezelőtt spontán úgy láttam, hogy a Jobbik Ma gyar országért Mozgalom elnöke, a Kovács Dávid „tiszta te kin tetű”, értelmes, szimpatikus fiatal  politikus, akivel elvileg adva lenne a lehetőség, a remény Magyarország újjáépítésére. (Annak i de jén ugyanilyen indíttatásból és „körülmények között” ismerked tem meg személyesen Orbán Viktorral is. Csak a vakolók „leva kar tak” róla…) Telefonon lebeszéltük, hogy mikor, hol találkozunk. A lakásától párszáz méterre, egy padon; – azután felmegyünk hozzá. Mi közben vártam rá, egy ügynökre lettem figyelmes, aki engem fi gyelt az újságja mögül. Amikor már várható volt a Dávid érkezése, váratlan fordulattal elébe mentem; éppen szembe is találkoztunk – „a megtévesztett ügynök” pedig nem tűnt fel újból. A lakásán ú jabb meglepetésként egy felvételre bekapcsolt magnó fogadott, a mit – amíg Dávid a mosdóba ment – szépen, feltűnés nélkül leállí tot tam. Dávid illúziónak – komolytalan ficsúrnak – bizonyul. A be szél getés vége felé kiderült, ugyanazok a bölcs tanácsadók „ab riktol ják, instruálják és szponzorálják”, akikről – a cím sze­rint – már annyit írtam. Nincs új a nap alatt. Egy-két éve „kap tam a hírt”, hogy a Jobbik „megszabadult láncaitól”, s nem csak például Molnár Tamástól váltak meg, de a Dávid leváltásával egy füst alatt ejtették azokat a vén vakolókat is, akik „a templom-és kul túraépítés civil leple a latt” legin kább a társadal mi folyamatok ma­nipulálásával, saját pecsenyéjük sütögetésével, vidám fejva dá szattal – egyszóval politi ka i oldás-kötéssel, szakszóval: vakolással foglalkoznak. Amikor utána néztem, hogy „verifikáljam” a kapott örömhírt – semmit nem hiszek el látatlanban -; kiderült, hogy ez csak afféle kedvderítő, „öntuningoló” féligazság. Például még ma is, változatlan hevességgel a Jobbik vezetősége (Morvai Krisztina; – lásd a youtube-videón, jön jobbról) körül sertepertél az a tényleges állományú „titkosügynök”, akit ál lítólag még a Viktor „telepített” a vezetőség közelébe. (Emellett tudomásomra jutott még az is, hogy a Dávid továbbra is jelentős pártpénzek felett diszponál.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vakolók a Dávid mellől is eltávolí tottak, így folytatódhatott tovább az a rontás, amit én talán mega kadályozhattam, enyhíthettem volna.

Az elmúlt években feltűnt a Fidesz közelében egy új politikus, aki személyiségében kezdettől fogva igen ígéretesnek látszott. Annak idején levelet írtam neki, megkerestem a titkárságon – se kép, se hang. Semmilyen visszajelzés nem jött, semelyik kapcsolat-felvé teli kísérletemre. Ezt a nagy tartózkodást semmi nem indokolta. A tapasztalatom egy ideje az, hogy a teve könnyebben jut át a tű fokán, minthogy én a közelébe juthassak egy-egy ígéretes, új politikusnak. Olyannak, akit még nem rontottak meg. (Akit meg már igen, annak már nem akarok a közelébe kerülni…) Ennek az esetnek igen komoly, ezúttal „fordított” előzményei voltak. Meg kerestek régi ismerőseim, akik miután apránként minden jövede lemtermelő munkámtól megfosztottak, elérkezettnek látták az időt egy megalázó feladat felajánlására, azon ostoba/önhitt vélekedé sükben, miszerint a lepusztított egzisztenciájú „másként gondol ko dó” nincs abban a helyzetben, hogy a bármily’ meg alázó „mun kát” visszautasítsa. (Nem tudják elképzelni, hogy létezhet ember, akit semmilyen helyzetében nem lehet megvásárolni. Ismét téved tek; – nem én vagyok az „Özvegy Fia”, aki az ő segítségükre rászo rul.) Barátaim is azt tanácsolták, menjek csak el a hívásra; legyek résen, de a judí ci u mom – a Jézus-hitem – úgyis megvéd minden el té velyedéstől. (Hagyjam, ezúttal hadd jöjjenek elő a farbával.) Elő jöttek a farbával: készítsek egy lejárató tanulmányt, hogy va la kit a leírt „tények” – ezeket ők prezentálják, nekem „csak” ta nul mány formába kellene öntenem – alapján le lehessen válta ni. Háromszázezer forint üti majd a markomat, ha a tanulmányt jól megírom, vezette elő „az ellenértéket” a jól ismert József nádor. „Az Elnök azt üzeni, hogy becsüld meg magad, és akkor máskor is lesz majd munka.” – mondta még. Mellesleg elmesélt egy látszólag egyáltalán nem a tárgyhoz tartozó történetet – ugyan, honnan is szedhette? -, hogy valaki, aki ellene szegült a kábítószer-ter­jesztésnek, saját nyomozótisztje fejét találta meg egy reggel a háza előtti kukájában. Azonnal átláttam, miről is van szó. A következő választ adtam a nádornak „a kedvező ajánlatra”, ka pás ból: „Kér lek, mondd meg az El­nöködnek, hogy ez az ajánlat ajándéknak túl kevés, munkának pedig túl sok.”

Azzal otthagytam és hazamentem.

De most jön a csattanó!

Hónapok elteltével hallom ám a hírekben, hogy az, akit nekem „el kellett volna intéznem” a 300 ezer forintos tanulmánnyal – hir telen emelkedik ám felfelé a Fidesz-ranglétrán! Felfelé bukott, ahelyett, hogy leváltották volna! Utána a kö zelébe akartam kerülni, mert az ilyen becsületes, jóravaló ember mellett lehet ám igazán kívánatos dolgozni! De, mint már bemutattam – egyszerűen nem juthattam a közelébe: talán azért, nehogy a korábbi történetet elmesélhessem neki, talán másért. És ez a más az, ami igazán elgondolkodtató. U gyanis ez a fiatal ember, amikor egy új, a korábbinál sokkal í gére tesebb karrier kézzelfogható közelsége sejlett fel előtte; – nem meg nyílt, nem kinyílt, s nem lett új élet-energiák büsz ke bir tokosa, hanem épp ellenkezőleg. Megöregedett, kiü rese dett, ambíció-nélkülivé, bizonytalanná, tanácstalanná vált és el ve szítette minden korábbi hitelét. Pár hónap alatt láthatóan 10- 15 évet öre ge dett; – addig feszes arcbőre ráncossá, fonnyadttá, viasz sárgává vált, addig magabiztos tekintete enerválttá, riadttá, elfá radttá, paranoiássá silányodott. Percre lehetett tudni, mikor is lép tethették be a Rendbe. Megfogták valamivel. Vagy keményen ráijesztettek. S többé már nem az az ember volt, mint korábban, csak a valamikori önmaga halvány utánzata. Egy mankurt lett.

Nem sokra megy vele ezek után a Fidesz, 2010-ben…

A harmadik esetről most csak annyit – „az ügy” még nem teljesen le zárt. „Adok még” a szóban forgó fiatalembernek 6-8 hónap „lau fot”, utolsó elméleti esélyként, hogy megszabaduljon a Jobbiktól levetett, im portált bölcsei félrevezető tanácsaitól. Mindenesetre áll jon itt, legalább részleges „eligazításként” egy rész let egy barátom nak – uram-királyomnak – szóló levelem tervezetéből, ame lyet épp’ erről írtam; mi is zaj lik ma Magyarországon a po li ti ka elfüg gönyözött színpadának hátterében. (Az idézett szöveg részben visszautal egy korábbi témára, az „elharapózó” templomépítésre is.) „A kalocsai érsek által negatívan véleményezett, egyházi enge dély nélküli templomépítés népi kalákában egyfajta „ökumenikus” pótcselekvési mánia (vö. Bethlen Farkas, Verőce polgármesterének temp lom-projektjével is), amit magam is értelmetlen erőfecsérlésnek tartok. Egyrészt azért, mert bármely templom felépítése legyen az il letékes egyházak és az állam együttes feladata, másrészt azért, mert Isten bennünk lakik, és nem a bármily’ ökumenikus kö vek között. Mellékesen megjegyzem, hogy a „templomépítés” nem ke vés részben egy gnosztikus-szabadkőműves „mánia”, ami vel az okkult társaságok tagjai a hitetlenségük miatti frusztrációjukat, lelkiismeret-furdalásukat vezetik le, illetve kompenzálják, ami nem baj, csak a hívő tömegeket ne manipulálnák ilyen látszattevé keny sé gekre. Megjegyzem még, hogy a templom-építésekben Makovecz Imre (a Magyarok Szövetsége Bölcsek Tanácsának tagja, teozófus, templomos lovag, önjelölt hazamentő forradalmár, építész, filozó fus, stb.) és Bethlen Farkas (a Sárkányrend tagja) a „főszereplők”, ami engem más szem pontból is elgondolkodtat. Vass Istvánnak min denben igaza van! Vukics Ferenc láthatólag „nem vall színt” – a meg hirdetett, pártok nélküli Magyarország közeli víziója egy ártal mas és félrevezető utópia, aminek a közeljövőben semmi realitása nin csen -, és ez tovább erősíti a vele/velük szemben táplált aggo­dalmakat, gyanúkat. Miért nem üldözik a posztkommunista ható sá gok a Magyarok Szövetségét, és magát, Vukicsot? Mert ennek a mozgalomnak a népet félrevezető tevékenysége a terveikbe szépen beleillik. Ameddig Vukics Feri lóháton bevezeti a talpas (gyalogos) magyar főerőket céltalanul, parttalanul és pártatlanul bolyongani a sűrű sötét erdőbe, addig az állig felfegyverzett szol gálatok gondta la nul lekasza bol ják a Gárda nélkül maradt Jobbikot. Kon zisz tens kis mesterterv (mastermind) ez! A Jobbik a Fideszt gyengíti, 2010-re esetleg már jóval 50 % alá; a MSZ direkt mind a kettőt… Ez bolsevik/szabadkőműves „divide et impera”, semmi több.”

Végjáték a KAPU-ban

Több, mint 10 évig voltam a KAPU állandó főmunkatársa.

Amikor úgy egy jó évvel ezelőtt megjelent az első templomosokkal foglalkozó cikkem a KAPU-ban, Brády Zoltán főszerkesztő egy tőle szo katlan lábjegyzetet fűzött „A magyar Agartha” című íráshoz, az első oldal alján: „Czike Lászlónak bérelt helye van a lap nál.” – ő tudta, miért van szükség erre, az irántam való végtelen, meg nem szűnő lojalitását deklaráló főszerkesztői kitételre… Node eljött a baljós 2008-as esztendő, amelyik a KAPU pénzügyi csődjét hozta. Decemberben megjelent a lapban a „Katolikus templomo sok” című írásom, amelyik bemutatta, hogy „nem minden arany, ami fényezi magát”. Már októbertől, több „hamis” szponzor is fel tűnt a láthatáron. Megjelent Brádynál a Makovecz-Zelnik duó és jelentős anyagi támogatást ígértek (a KAPU-nak nagyjából évi 12 mil lió forintra volt szüksége). Node korántsem ingyen! Három mil lió forintot ajánlottak fel – a pénz valami ködbe burkolózó külföldi átszállással érkezett volna -, azzal a feltétellel, hogy engem el kell távolítani a KAPU-tól. Miért támogassanak egy olyan lapot, amelynek a főmunkatársa időnként az ő leleplezésükkel foglalko zik? – kérdezték Brádytól. Szerintem ezt minimum „árukapcsolás nak” hívják, és az erőfölénnyel való visszaélésnek a másik szorult anyagi helyzetében. Ami mellesleg a közvetett cenzúra egyik szép, polgári, katolikus megnyilvánulása. De én tudok ennél csúnyább szót is. Körülírom: zsaro lásra gondoltam. Az olvasóra bízom – mi történhetett. Mindenesetre Brády vezércikkében – az Olvasóhoz – név szerint megköszönte az anyagi támogatást mindazoknak, akik pénzt adományoztak a lapot kiadó Alapítványnak. A névsor beszé des. Engem természetesen kirúgtak. A KAPU viszont túlélt 1 évet.

Általános cenzor

Nem véletlenül használtam az előbb a cenzúra kifejezést.

Az elmúlt 8-10 évben nagyjából minden nemzeti jobboldali könyv kiadónál megpróbálkoztam kézirataim kiadásával; erősen váltako zó siker rel. 20-25 nyomdakész kéziratomból eddig 6, azaz: hat je lent meg. A kiadási arány eme nem túl hízelgő szintjét a legke vés bé sem terjedelmi, érdektelenségi, színvonalbéli, még csak nem is pénzügyi, megtérülési problémák vagy más szóval szponzorhi ány okozta. Képzeljék el, még szponzor is lett volna, minden eset ben! A meg nem jelenés oka mindig – egészen más volt. A cenzor. Csak ma egész másképp hívják, mint az átkosban. Ma minden nek bom ba biztos fedőneve van. A jobboldali nemzeti könyvkiadók kb. 80-90 %-ához politikai, világnézeti, stb. szponzor vagy cen zor van be építve – művészeti vezető, tördelő szerkesztő, könyvszerkesztő, olvasó szerkesztő, művészeti tanácsadó, stb. fantáziadús el neve zé sekkel. Az ily’ módon tökéletesen lefedett cenzor az esetek nagy részében ugyanaz a személy. Mit gondolnak, ki lehet ő? Az eddig el­mon dot tak alapján kizártnak tartom, hogy tévedjenek.

Elsőre ki fogják találni…

Na? …… ……

Talált!

Rendszerváltó Grand Orient

Még 2001-ben, a „Testamen, Leonardo evangéliuma” című – egyik ter jedelmes kritikai esszém tárgyát képező – könyv eszmei szer ző je, Zelnik József etnográfus, a reinkarnált Templomos Lovagrend magyarországi nagy mes­tere, egész oldalas interjút adott a Ma gyar Nem zetnek. Ebben többek között említést tett arról „… meg kel le ne vizsgálni a Máltai Lovagrend szerepét a magyarországi rendszerváltásban”. Sok minden tény, jel, dokumentum utal ar ra, hogy több titkos tár saság is rezidens szerepet játszott “az átala kulás” eseményeiben – már ami a lovagrendeket illeti: a „templo mos lo vagrend” legalább annyi ra, mint a máltai. Azonban sokkal jelentősebb volt a „valódi titkos társaságok” szerepvállalása, a leg különbözőbb lovagrendek nem meghatározó, inkább közvetítő, ko ordináló fel adatokat láttak el. Így lettek „rezidensei” a titkos társa ságoknak. Elsősorban a Grand Orientnek, amely – a szakirodalom szerint – úgy 230 éve az Illuminátusok végrehajtó szervezete. Oda-fenn kigondolják a társadalmi változásokat, a Grand Orient helyi szervezete pedig precízen végrehajtja a mesterterveket. Az elmúlt 230 év legfontosabb társadalmi „kataklizmáit” – az amerikai füg get lenségi háborút, a „dicső” fran cia forradalmat, az 1848-as eu rópai forradalmakat és szabadságharcokat, a párizsi kommünt, az oroszországi „nagy” októberi forradalmat, a magyar őszirózsás for radalmat és a „Ta nács köztársaságot”, a gyalázatos Trianoni Béke szerződést, sőt, az 1956-os magyar forradalmat és szabadság har cot, majd a kelet-európai „rendszerváltást” – mind-mind a Grand Orient páholy vezényelte le. A magyar „rendszerváltást” egy – ha tás mechanizmusaiban előzetesen részletesen át gon dolt és egyez te tett – „körpaktum” forgatókönyve alapján, mint politikai erők, az MDF és az SZDSZ hajtották végre, de mindegyik pártnak megvolt a maga speciális szerepe. (1) A politikai betonalapzatot a Komin tern adta: az MSZMP, majd MSZP. (2) A változtatás tömegmozgal mát: a „nemzeti” Grand Orient – a ‘48-as MDF. A folyamatba épí tett „gondolatkontrollt” a Libintern: az SZDSZ. A Szép Új Világ rend, a jövő csíráit az illuminátus világállami elit: a későbbi évek kormányzási feladataihoz fokozatosan felnövekvő Fidesz.

Katolikus templomosok

Az interneten már legalább 15-20 éve megtalálható két hiteles, a Történeti Hivatal pecsétjével is ellátott titkosszolgálati jelen tés. A dokumentumok: 880212 firefox doc. és 830209 firefox doc. Az előbbi hivatkozott linkje:

http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html,

a második különösképpen nem érdekes, mert „az ügy” szempont já ból nem tartalmaz új információt. A dokumentumok hitelesek, hi szen az eredetijük megtalálható a Történeti Hivatalban. Aki eze ket a dokumentumokat feltette az internetre, az pontosan tudta, mit csinál: a memorandumokkal figyelmeztetni akarta a kutatókat, rajtuk keresztül az egész magyar társadalmat: nehogy el higgyék, elfogadják majd a legújabbkori hamisító történelem-újraírás összes szerecsenmosdató hazudozását, mert minden eltünte tő igyekezet ellenére maradtak fenn dokumentumok, me lyek hitelt érdemlően bizonyítják, Magyarországon nem történt i gazi rendszerváltás, csak annyi, hogy újrafestették a cégért. Az ÁVÓ-sokból személyzeti főnökök, fejvadászok és politiku sok, a demokratikus választási szabadság, a demokrácia ő re i lettek, a párttitká rokból, s az „átkos” rend kontraszelek tált szel lemi elitjéből tőkések, hivatásos nemzetközi csalók ból és rab lók ból privatizátorok és bankárok, a titkos ügynö kök ből hazaárulók, politikai titkos társaságok tagjai, vagy szabadkőművesek lettek. Mindez – mármint az intézményesített haza áru lás – ráadásul „kvázi-dinasztikus” joggá és kötelezettséggé vált; egész családok „álltak át”, és lettek pandúrból rablók, s vice versa. Az új rendszer káder-arculata, gyökerei, indíttatása, céljai, uralmi technikája is változatlanul ugyanaz, mint 1990 előtt volt.

Nem nehéz bizonyítanunk a letűnt rezsim és az újsütetű „liberális polgári demokrácia” közötti nyilvánvaló egyenes-ági leszármazást, „genetikus-evolúciós” összefüggést, „csak” meg kell találnunk azo kat az „átmeneti személyeket”, hiányzó láncszemeket, akiknek a múltja – 6-os kartonja, munkadossziéja, mai identitása, szabad­kő műves belépési nyilatkoza ta, stb. – megmutatja: kik, milyen cél rendszer szerint, milyen személyi összefonódások mentén, milyen cinkos bűnszövetkezetben vezényelték le a XX. század legnagyobb tömeges politikai átverését, és vitték bele gátlástalanul Magyaror szá got olyan gazdasági, pénzügyi, jogi, morális és kulturális zsák utcába, melyből könnyen lehet, hogy soha többé nincs kihátrálás.

Az említett internetes jelentés – 880212 – tehát 1988. február 12-én kelt, oly’ időben, amikor már kéngőzt okádtak a rendszerváltó proto-páholyok titkos vegykonyhái, példának okáért lázasan folyt az MDF nevű grandorient-mozgalom szervezése, azzal a félreveze tő jelszóval, hogy ez csak egy vegytiszta mozgalom, pártokon kívül és felül álló civil szerveződés, amely sohasem fog párttá alakulni. A történelem kifejezetten önmagát ismétli! Mert most, amikor már megint csak „a küszöbön áll” egy újabb rendszerváltás – óh, Iste nem, add, hogy valamiképp ebből kimaradjanak a szabadkőműve sek!, bár erre szinte semmi reális reményünk nem lehet -; megint csak van egy mozgalmunk, amelyik pártokon kívül és felül áll, és „soha” nem akar választási párttá alakulni – és ez a Magyarok Szövetsége… És a szervezői, vezetői között ott találjuk Antall Jó zsef egykori híveit – pl. V. D. Gy. -, szabadkőműveseket, ügynökö ket, vagy legalábbis olyanokat, akikre egyszer-többször már ráve tült a gya nú árnyé ka… A történelem megy velünk tovább ugyana zon a vasúti vakvágányon, és mint örökös masinisztát, visszük magunkkal a Zelnik nagymestert is, „testvéri betyárbecsü letből” az összes démoni kreatúrájával együtt, és teli torok ból harsogjuk, vele együtt a szörnyű idézetet az iszonytató an blaszfém grafikákkal és istentelen szövegekkel teli köny vé ből: „Úgy vélve (MSZ, Vukics, stb.), hogy legyőzték az előző ha­talmi szerkezetet, nem ve szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba.” Prófétai szavak ezek…

Vegyünk most idézeteket a jelentésből.

Szerepelnek benne valódi, feltehetőleg volt ügynöki és mai politi ku si személy ne vek, pl. Klaniczay, Ga lántai, Dem­szky, T.G.M., Zel nik, stb. – és ügynöki (III./III.) fe dőnevek, mint pl. Hindu, Festő, Firkász. Próbáltam „ötlet-bör zét” rendezni, vajon kiket ta karhatnak ezek a találékony szerzőre val ló ügynöki fedőnevek, és bevallom, sokra nem jutottam, mert a legképtelenebb kitalációk szü lettek: egyik főszerkesztő barátom például nem átallotta valószínűsíteni, hogy szerinte a Hindu – a bőrszíne alapján – egyenesen Csoóri Sándor lehet, aki u gye bár annakidején – az óta megboldogult – Antall Józsefet be la vírozta az MDF ha jójába, épp még idejében, hogy nagybe te gen „rendszer váltó” minisz terelnök lehes sen.

Volt fideszes államtitkár barátom kerek-perec megkérdezte tőlem, kik lehetnek „élőben” a jelentésben szereplő, ilyen-olyan megneve zésű személyek. Mondtam neki: van egy jó barátom, aki kutató a Tör téne ti Hivatalban. Ezeket a tényeket személyesen ő kutatta ki, de nem publikusak, mert esetleg bántódása is eshet… „De esetleg menj fel a netre, s nézd meg, ki is az a Bodor Ferenc, Halász Péter…, Zelnik Katalin… Ha jól emlékszem, a Firkász éppen az egyik, akit most említettem. A Festő azt hiszem, maga a Galántai … vagy a Klaniczay… Megfejthető összefüggések ezek…”

„Értékelés:

“Firkász” jelentése helyi értékû operatív információkat tartalmaz.

A célszemélyekkel folytatott beszélgetések során egyre több, bizalmas jellegû információt tárnak fel elõtte.

Intézkedés:

A keletkezett információkat hasznosítjuk a “Festõ” és a “Hindu” fn. bizalmas nyomozásokban.

Feladat:

A tmb. Zelnik József révén szerezzen adatokat az 1988. február 26-án a “Selyemgombolyítóban” megrendezésre kerülõ üléssel kapcsolatban, melynek célja a “Demokrata Fórum” elõkészítése.

Molnár József r. hdgy.

Nytsz: 6/3-120/1988.

Készült: 3 pld-ban

Kapja: 1. pld “M” do.

2. pld “Hindu” do.

3. pld “Festõ” do.”

Az idézet – a jelentés vége. A „kint, mint fent” záró rendelkezések.

Mivel „ctrl-c, ctrl-v”-vel másoltam ide, szövegtechnikailag formáz hatatlan, szétesne az egész, ezért úgy hagytam, ahogy volt.

„Ez egy szigorúan titkos jelentés, ami nagyjából mellébeszélés – a lényeg az MDF. Nem, Skultéty Sanyi egyik se. – írtam a barátom nak. – Őneki nem kellett álnév, bel biztonsági őrnagy vagy ezredes volt. Te még nem jöttél rá, hogy ez az egész „demokratikus” rend szer egy nagy kamu? Hát ezek a szocik még egymás ellen is nyo moznak, és nem is csak falból… Az utolsó, igazából egy bonyolult kérdés. Zelnik utálja Orbánt. Orbán nyilvántartja, mint olyan sze mélyt, aki, mint hírlik – maga hirdeti, saját magáról! -, még az ak tuális miniszterelnöknek is adhat direkt utasítást, társadalmi krí zis esetén. Kényszerből „támogatja őt”, mert egyrészt fél tőle, más részt talán ő a magasabb sarzsi. Prieuré de Sion. Szeretettel: Laci.

Utóirat: Menj fel erre a cikk végén található linkre!

http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html”

Barátom Magyarország-stratégiája

Elküldte nekem nagyívű ország-stratégiáját. Válaszom az alábbi:

„Ez – mint stratégiai terv – tényleg gyönyörű és hibátlan logikájú.

De mi legyen a követendő taktika, amikor ma a következő alterna tív rémké pek vetülnek elénk: (1) Orbán Viktor és a Fidesz esetleg 52 %-kal győz 2010-ben. Egyik oldalról az MSZP, másik oldalról a Jobbik fogja gyengíteni, és fél év alatt meg is buktatják az euro kommu nisták és a hitelezők tökéletes együttműködésével. Akkor ki tör a to­tális ország-anarchia és a zavarosban halászók szét vi szik maradék mindenünket. (2) A Jobbik annyira megerősödik, hogy a Fi desz nem tud nélküle Kormányt alakítani. Gyurcsányék ki ki ált ják az új kormányt rasszistának és behívják az antant atlanti csa pa tait. Vagy – ha másképp nem megy – a Gazpromon keresztül az oroszokat. (3) A Gyurcsányék nem adják át a hatalmat 2010-ben sen kinek. Vagy az IMF-hitelek (vö. választási osztogatás) segítsé gével, vagy polgárháború kirobbantásával, újra „győznek”. A Job bik azért van kitalálva, hogy Orbánt gyengítse. A MSZ azért van ki találva, hogy Orbánt is, és a Jobbikot is gyengítse. Ez a szabad kő műves-kommunista ármány lényege. Ez nem vicc! Ha meg min denkit gyengítenek – a liberálisok erősödnek; s övék a hatalom.

Oszd meg és uralkodj. Nagyon „jól” csinálják…”

Nem jött viszontválasz.

Elbocsátó szép üzenet

Bizonyára emlékszik a Kedves Olvasó, amikor a József nádor így mutatott be a Dionüszosz-ünnep alkalmával, néhány ismeretlen „okkult” barátjának: „Czike László, szintén a Rendünk tagja.” Ez a furcsa, bizalmas „megelőlegezés” természetesen minden ala pot nélkülözött. Soha nem voltam tagja semmilyen „Rendnek”. Az igazság az, hogy minden titoktól iszonyodom, hiszen a titkok által létezik ez a világ (Kabbala – a Fény Könyve); pontosabban a titkok mi att ilyen ez a mai való világ: kontraszelektált elitek, vérvona lak minden igazi isteni és emberi értéket eláru ló har ca sze gény milliárdok ellen. A titok mindig rejtőzködést jelent; – olyan is meretek birtoklásának a monopóliumát, melyek épp azt ered mé ny ezik, és mint illegitim állapotot tartják fenn, hogy egy maroknyi kisebbség – a beavatott elit – uralkodhat/uralkodik, a titkok léte zé séről mit sem sejtő, óriási, naív-profán többség felett. Ráadásul épp’ a titkok létezése ad lehetőséget az egész társadalom mani pu lá lá sá ra, konkréten az uralkodó kontraszelekcióra is, mert „a tit kok” exkluzív ismerete hallatlan mértékű, ám teljesítménnyel nem megalapozott, így tisztességtelen előnyhöz juttatja „a beavatottat”, s lényegében oda vezet, hogy a társadalmi ranglétrán nem a tehet ségesek érvényesülnek és válnak vezetőkké, hanem a sunyi, több nyire teljesen irracionális (hamis) titkok gyártói, kezelői és szapo rí tói. Hogy végül is kit tekinthetünk ma, a szó modern értelmében szabadkőműves nek? Igyekszem erre is elfogadható magyarázatot ad ni. Szabadkőműves „a hétköznapi nyelvezet” szerint mindenki, aki titkos társaság tagja. Szűkebb értelemben szabadkőműves az, aki az ősi rituálé szerint beavatott, és valamely elfogadott (legitim) páholy tényleges, aktív tagja. Hogy kik a tagok, az a legfőbb titok. Írásos bizonyíték, dokumentum híján a felismerést illetően csak a judíciumodra támaszkodhatsz. Ezt kell fejlesztened. Jézus Kris z tus mondta: „Gyü möl cséről ismeritek fel a fát.”. Alapvetően két féle titok(rendszer) létezik: szakrális és politi kai. Igen ám, de a mo dern titkos tár saságok ezeket a titokrendszereket módszeresen és szándékosan összekeverik, hogy az egész miszti kum lehetőség szerint teljesen át te kinthetetlenné váljék. Addig „semmi bajom” a sza badkőművességgel, ameddig afféle speciális „természetvallás”-ként – vö. a Világegyetem Nagy Építőmestere – személyiség fejlesz tő tréningeket tart; apokrifokkal vagy nemlétező gnosztikus titkok megfejtésével „foglalkozik”, mert ez még mindig „pozitívabb” annál – habár a lelki drogfogyasztás is szörnyű ártalom! -, mintha a mai fiatal „gond talanul és gondatlanul” a kábítószer, az alkohol, vagy egyéb ön pusz tító „élvezetek” rabjává válik, többségében egész éle tére. Azt mon­dom: a szabadkőművesség eddig a szintig nem több, mint egy téves vallás, amelyből majd egyszer kigyógyul, aki bele esett a „szakrális” csap dájukba. Az igazi probléma ott kezdődik, amikor „a Rend” a gnosztikus titkait kiterjeszti az egész társa da lomra, és mint „minden titkok tudója” – vö. „Bölcsek Köve”, „Böl csek Tanácsa” – megpróbálja átvenni a politika irányítását, azt hí vén és elterjesztvén, hogy a Test vériség erre a legalkalmasabb, mi több, az egyetlen alkalmas. Azokat a szabadkőműveseket, akik arra esküdtek, azon dolgoznak, hogy közösségi akció-egysé gü ket és eskü-kö te le zettségüket ki-és felhasználva, politikai és kulturális ér telemben manipulálják a spontán társadalmi folyama tokat, szleng gel kifejezve: „vakolóknak” hívjuk. Az a legsúlyosabb és a legveszélyesebb tévedés ebben a hamis (tév)esz merend szerben, hogy egyrészt tagadja Isten privilégiumát az em be ri lelkek felett, másrészt azt hiszi, hirdeti, hogy a Testvériségben a garádicsokon felfelé lépkedő ember automatikusan „bölccsé”, és egy füst alatt „istenivé” is válik. Hovatovább „a fixa ideájuk”, hogy a beavatás nélkül senkiből nem lehet bölcs, tehát aki nem lép be a Rendbe, az szükségszerűen megreked a szellemi fejlődés ala cso nyabb szintjén. Mindez természetesen nem igaz, pusztán önreklá mozó mákony. Arról nem is szólva, mikor már a Rend gyártja fu tó szalagon azokat „a nélkülözhetetlen titkokat”, melyekből egy szó sem igaz, és csakis „a Rend” önmaga létezését és hatalmi megerő södését szolgálják. Nem vonom kétségbe, hogy létezhet/létezik o­lyan embertípus, aki számára „hasznosabb”, ha „egy Rend” tag jaként éli le az életét, mert így legalább nem „kallódik” el, illetve mű veltebb emberré válhat, mint amilyenné egyébként válhatott volna. Bár vannak dolgok – a titkok -, amelyeket jobb, ha nem tud az ember fia, mert vagy becsavarodik, vagy egész életére a „titkok” rabjává válik, ami – mint mondottam – egyfajta szellemi kábító szer is lehet. Levelet váltottam Párizs ban élő, idős ma gyar szabad kőművessel, aki már a 30. fokozaton állt, igen művelt, erkölcsös ember benyomását keltette és éppúgy világfolyamatokat mani pu láló gazembernek tartotta Sir Winston Churchillt, mint jó magam. Itt van tehát a határ! A titkok ismerete sokszor nem böl ccsé, hanem mohóvá és gátlástalanná tesz, attól függően, hogy az adott ember és az adott páholy mennyire „romlandó”. Ez az egész játék azért is veszélyes, mert az emberi természet gyarló, bűnre, s legfőképpen a kevélység bűnére hajlamos, és mint ilyen, könnyen elveszíti az önkontollját. Sőt, például szerződést köt „a metafizi ka ördögével”, ami nyílegyenes sugárút a pokolba; esetleg egy politikai nagykoalícióhoz vezet, magával, a kommunista Lu ci ferrel (vö. Illu mi nátusok)…

Nos, hát csak lassan a testtel, Kedves „Testvéreim”!

Ilyen – elbocsátó szép – üzeneteket végképp ne küldözgessetek ne kem, mint a legutóbbi is volt. Legújabban azt híresztelitek rólam, hogy én voltam/lettem volna az, aki közétek vágyakozott, és csak a zért nem vettetek fel, mert nem bizonyultam méltónak a Testvéri ség re. Ez az üzengetés immár kifejezetten – nevetséges. Soha nem akartam „közétek” tartozni, sohasem tartoztam közétek, és soha nem is fogok közétek tartozni, mert önmagamon és a családomon kívül csak Jézus Krisztushoz tartozom, evilági „szervezetekhez” nem. Nos, nyugodjatok ebbe bele, békében, és menjetek békével!

Az Úr legyen veletek!

Vác, 2009. augusztus 17.

Zárszó

Nagyjából már 8-10 évvel ezelőtt létezett a Nemzeti Igazságtévő Bizott ság, amelynek – ha jól emlékszem – tagjai voltak: Tőke Péter, Drábik János, Éliás Ádám, Tímár György, Síklaky Ist ván is. Amikor először beszéltem főszerkesztőmnek, Tőke Péter nek a jelen írásomban foglaltakról, arra kért, mondjam el minde zeket a Bizottság előtt, ott majd kvázi jegyzőkönyvbe veszik, és vá gatlanul megjelenik a Leleplezőben is.

Tisztelt Uraim!

Kicsit megkésve ugyan, de – íme, a „vallomásom”! ”

Czike László